Gombászás hóolvadás után

Amint elolvadt a hó véget vetett téli gombászálmunknak, máris más szemmel jártuk az erdőt.

Bemelegítésként beneveztünk a Szársomlyón meghirdetett magyar kikerics túrára, Márokpapira a kárpáti sáfrány túrára - csak, hogy lássunk már világot :-)

Furcsán alakult az idei tél. Amikor január elején majdnem leraktuk a télikabátot, nem hittük volna, hogy március közepéig kell még azt magunkon cipelni.

A villányi kaland:

A február 5-re meghirdetett magyar kikerics túra előjelentkezéses keretébe már nem fértünk be, de ajánlották, hogy 6-án is van túravezetés a Szársomlyón, menjünk el nyugodtan. Mivel délelőtt tíz órakor a szoborparktól indul a túra, Volán és MÁV közlekedéssel sajnos nem lehet még Pécsre sem odaérni, nemhogy Villányba. A „két embernek nem fűtök be” kezdetű. „szíves” vendéglátás sem vette el a kedvemet a szálláskereséstől, kitartásom jutalma volt, hogy megtaláltam a mi pénztárcánknak is megfelelő február végéig szezon előtti árakkal dolgozó Blum vendégházat, ahol keleti kényelemben töltöttük el a két éjszakát. (Egy napra elutazni vétek lett volna.) A vendégházba érkezve, regisztrálásunkkor tudtuk meg, hogy este 5-kor borkóstolós program van a Blum pincészet villánykövesdi pincesorán, amire naná, hogy jelentkeztünk. Addig volt időnk teljesíteni az aznapra tervezett Templom hegyi látogatást. A Templom hegy tetején szétnézve vettük észre, hogy a kőbánya lenn van, ahová készültünk, hogy láthassuk a földtörténeti ritkaságokat a kétszázmillió éves mészkőben. 

Ammonitesz lenyomat

A bányát először a kitaposott útnak látszó sáros, jeges meredélyen próbáltuk megközelíteni, de hamar be kellett húzni a nadrágféket, s visszafordulva csak hosszas bolyongás után találtuk meg a jelzett utat. A bányafalban látható ammoniteszek lenyomataira még magunktól is rátaláltunk, ha már az „okosságokat” tartalmazó táblákat unatkozó vandálok össze-vissza törték

Villánykövesd pincesor

S hogy gomba nélkül ne múljon el a nap megtaláltuk a tavalyi nyelespöfetegeket is a sziklatörmelékeket borító mohában. Mire hazaértünk a túráról már indult is a 8 személyes kocsi a „versenyzőkkel”.
S most következzék Dénes beszámolója a borkostolásról (a borokhoz ő jobban ért :-)
"A ma már műemléki védelem alatt álló villánykövesdi pincéket az 1700-as években építették. A 3 szintes pincesor felső szintjén a „gazda” Blum János fogadott bennünket, elbúcsúzva az előttünk lévő „turnustól” tegezőre fogva a bemutatkozást, indultunk is a harmadik szintre lefelé! Beszélt a szőlőkről, a borokról, a borkészítésről, a családi hagyományokról, az utánpótlásról (lányai, vői viszik tovább a mesterséget). Hitvallása: „ úgy kell a bort megcsinálni, ahogy a Jóisten megteremtette.” Közben nyitogatta a glédában álló üvegekből a borokat. Először idei chardonnayt és cabernet sauvignon rose-t mutatott - később érettebb (2006) roséval is kínált, majd sorban hozta a szóló borokat: merlot, portugieser, cabernet - sauvignon és franc, s közben ezek barrique változatait. Ezután a pincerendszer második szintjén következtek a házasított „nagyborok” – mind a 2006-os évjáratból. A cabernet sauvignon-merlot- cabernet franc cuvée odalopódzó vanília ízével mindenkit elvarázsolt, de ennek barrique változata maga volt a csoda."

A boros pincében katonás rend van :-)

Magam csak annyit fűznék hozzá, hogy tanulsága is volt a borkóstolásnak:
1. Minek iszik, aki nem bírja :-)
2. Borkóstolás előtt faljék valamit az ember lánya, de legalább közben.

Másnap szerencsére fejfájás nélkül ébredtem (az „igazi” bornak köszönhetően), sőt búcsúzóul is képes voltam lehörpinteni egy deci finom vörösbort a házigazda borából, amit csak érkezéskor kaptunk ingyé’ (Isten tartsa meg jó szokásukat, de bevezethetnék a búcsúzó pohár bort is :-). A hazahozott 7 decis üveg még a szekrény tetején porosodik, kibontásához kellene egy nagyon ünnepi esemény (pl. a 2. házassági évfordulónk:-).
A Szársomlyóhoz vezető gyalogos utat az egyik szállóvendég házaspár kocsis ajánlatával megspóroltuk, kedvet kaptak tőlünk a természetjárásra. A tömeg látványa egy kicsit megriasztott, lehettünk vagy nyolcvanan, de azért örültem is, hogy ennyi ember tud örülni a hegy legféltettebb kincsének, a fokozottan védett magyar kikerics nyílásának. 

magyar kikerics

 

magyar kikerics

E kora tavaszi virág időnként már január elején virágot bont, megelőzve a hóvirágot is. A forgalomból kivont kétforintos érmén is megörökített magyar kikerics volt az első, hatóságilag védett növény Magyarországon. A védettséget 1944-ben hirdették ki. Tudományos neve Colchicum hungaricum Janka, a név harmadik tagja onnan ered, hogy 1867. február 18-án Janka Viktor botanikus fedezte fel a hegy lejtőin.

Nem jöttünk hiába érzés boldogságával fotóztuk a túravezető által mutatott első foltot, sajnos a túra végén megmutatott nagyobb, szebben virító mezőt nem láthattuk, mert a csúszós, nehezen járható, köves ördögszántáson a csapat mind felfelé, mind lefelé lassan haladt, s nekünk a vonat indulásához már úgy ki volt számolva az időnk, hogy ha ott tovább időzünk, már csak a vonatunk messzeségben elfutó árnyait láthattuk volna. A mediterrán hatás a nyíló hóvirágokból, a bimbózó tüdőfüvekből, illatos hunyorok nyílásából is érezhető volt, melyeket a Budai hegyekben és a Bükkben is csak egy hónappal később láthattunk. Már amit láthattunk, mert a szúrós csodabogyóért csak délre kell költözni egy pár napra :-)

A márokpapi kaland:
Márokpapin már nem jártunk szerencsével. A nőnapi kárpáti sáfrány nélküli túrán csak a virág, hó alól kihegyesedő levelét láthattuk, no meg egy kis feltáró munkával azért az összesodródott állapotban lévő kék színű bimbót is. Az én jó téesz tornacipőm (gumicsizmám) jól bírta a sarat, havat, jeget, mert abban nem volt hiány, Dénes átfagyott lábának a száraz zokni száraz cipővel a túra végén maga volt a megváltás. A hely varázsa azért megérintett minket, így a nyíregyházi E-misszió Közhasznú Egyesület szervezett túráját jövőre meg kell ismételni, ne múljon el úgy az életünk, hogy nem láttuk a kárpáti sáfrányt élőben. Az egyesület Csiperke erdei iskolájába kár, hogy mi már nem járhatunk, és csak irigyelni tudjuk azokat a gyerekeket, akiket e nagyszerű társaság tanít meg a természet szeretetére, értékeinek megbecsülésére és titkai kifürkészésére. A csarodai templom meglátogatása és a szabolcsi szilva- pálinka-/ lekvárvásárlás - kulturális programként beiktatva – volt a kárpótlás a nagyon barátságtalan időjárásért és az elmaradt látvány kudarcáért :-)


Ennyi látszott a kárpáti sáfrányból a hóban



A nőnapi túráról készült képek, akár e fenti kölcsönvett kép is,  az E-misszió Egyesület honlapján megtalálhatók Itt .

Szezonjuknak megfelelő gomba is volt az erdőben, a szokásos, rezgő-, mirigy- gombák itt is végezték csendben a dolgukat, csendben emésztették a korhadó fákból nyerhető összetett cukrokat:-)

A bevezetőben nem tettem említést, pedig megérdemelte volna a beharangozót, még ha nem is védett virág és nem is védett gomba, az 1997 óta védett Megyer-hegyi tengerszemhez tett kirándulásunk is.

A Megyer-hegyi tengerszem:
Az egykori malomkőbánya helyén kialakult Megyer-hegyi tengerszem víztükre a márciusi télben még befagyott, havas látvánnyal fogadott minket és megint csak olyan érzéssel távoztunk, hogy ezt „így” is látni kell, s nyáron majd „úgy” is látni fogjuk. Akár hajdanában Toldi Miklós, mi is üldögélhettünk a ma már „divatjamúlt” malomköveken, sőt meg is teríthettünk rajtuk az ebédünkhöz, bennünket szerencsére semmiféle bosszantó népség nem piszkált, így a malomkövek a helyükön maradtak.:-)


Sárospatak Megyer-hegyi szőlősor


A hegyre fel a szépen művelt szőlőkön keresztül mentünk, meglátogatva az elhagyott, düledező, valahai iskolát. A vissza útat már a piros sáv turistajelzés menti tölgyes erdőben (jó vargánya- rókagomba termő helynek látszott) tettük meg, mert a turista úton csak a sarat lehetett dagasztani.



Megyer-hegyi tengerszem 2011. március 12-én


A bejegyzés címéről nem megfeledkezve most már csak a gombászélmények vannak hátra.

E bejegyzés további olvasása nem éppen hasgombászoknak szól, ugyanis ezek a gomba csodák, már csak a fényképezőgép makró funkcióival tehetők láthatóvá, szemet gyönyörködtetővé.

Gombák hóolvadás után:

Kedves barátunknak, Marikának, aki a miskolcigombasz.hu honlap gomba fajlistáját gondozza, s jelenleg szobafogságát tölti balesete miatt, nagy igyekezettel keressük az újabbnál-újabb gombákat, hogy legalább ily módon tudjunk együtt gombászni. Mivel a szabály az, hogy csak a Bükkben megtalált gombákkal bővíthető a honlapon szereplő fajlista, szerettük volna bebizonyítani, hogy akárcsak Budakeszin, itt is élnek a mogyorók, gyertyánok, égerek, korai, apró és nem is olyan apró tömlősgombái. Így esett a választás Miskolctapolcára, ahol már februárban az egyik lengyel gombász (Rudek) megtalálta a fekete kehelygomba hosszúkás, zárt termőtestét, ami ilyen fiatal állapotában egyáltalán nem hasonlít a fekete, szívós húsú kinyílt csészéjű gombára. Ha azt nem is, de annál szebbet találtunk!A rézrozsdaszínű csészegombát, aminek eddig csak a micéliumával találkoztam! Régebben, lányom az erdőből hazahozott egy a sötétben zölden világító fadarabot. Ennek okait kutatva tudtam meg tudós pályatársamtól, hogy ezt a biolumineszcencia jelenséget, e gomba micéliuma adja elő. És most már nemcsak zöld szín volt a fadarabon, hanem gomba is, amit egyáltalán nem könnyű fotózni, lásd Hagara pompás könyvében is az egyik legócskább fotó a rézrozsdaszínű csészegombáról van. Egy hét múlva újra meg kellett látogatni a kis fadarabot, hogy valamelyest elégedettebbek legyünk fotóinkkal.



Rézrozsdaszínű csészegomba (Chlorociboria aeruginascens)

Egy másik bükki kirándulás alkalmával a Szinva partján megtaláltuk a mogyorófák lehullott, vagy fán lévő, de mindenképpen száradó ágain, a „kéregtörő” csészegombát (Encoelia furfuracea) s ugyancsak ott, az eltemetett mogyoró és égerbarkákon is ott voltak azok a gombák, amiknek így hóolvadás után ott is kell lenni.


Közönséges mogyoró-csészegomba (Encoelia furfuracea)

 A legnagyobb húzás mégiscsak Béla felfedezte kis kehelygombák fotózása volt március idusa előtti munkaszüneti napon. Beleásva magamat e gomba leírásába, megtudtam, hogy eltemetett szederágakon is megtalálható, melyhez épeszű gombász le sem hajol. Nemhogy össze-vissza szurkáltatja kacsóit, miközben a lehullott ágak között kotorászik. :-)

Következő hétvégén, az elméleti tudás gyakorlativá tételét próbálva megtaláltuk Budakeszin is ezt az apró, de annál szebb gombaritkaságot, pontosan az épeszű gombász által nem látogatott helyen a szedresben :-).

Kis kehelygomba (Plectania melastoma)

kis kehelygomba (Plectania melastoma)



 Hát nem gyönyörű! (Egy hét múlva már idegenvezetést is vállaltunk, hogy Zoli barátunk is lencsevégre kaphassa őkelméket. Ebben az erdőben sikerült a földről felszedni néhány kis tölgyfagallyat, melyen a beszáradt tölgyfa pajzsosgomba (Colpoma quercinum) szürkés, csíkjai látszottak reményeim szerint. Otthon a gallyakat jól bevizezve nylon zacskóba raktam, s pár nap múlva az egyik gallyon kinyíltak a kelyhek. A névadók erotikus fantáziájáról fogalmat alkothatunk, ha belegondolunk a gomba tudományos nevét alkotó colpo (intim) szó jelentésébe :-)


Tölgyfa pajzsos-csészegomba (Colpoma quercinum)

S, ne feledkezzünk meg a hófehér, sárgás, szürkés, apró csészegombákról sem, melyek fenyőfa tobozán, korhadt tölgyek tuskóin megkezdik életüket már a hóolvadás után.

apró fehér színű csészegombák (korhadt tölgyfán)

Ezek a Lachnum nemzetség tagjai a tudósok szerint csak mikroszkóppal meghatározható gombák. Azt ugyan nem mondanám, hogy egyik olyan, mint a másik, de higgyünk a tudósoknak, ne merjük őket szakkönyvek hasonmásaihoz hasonlítani, élőhelyük alapján besorolni, csak a spóravizsgálat elégséges feltétel anyakönyvi kivonatuk kiállításához.

Végezetül még néhány hóolvadás után megjelenő gomba-apróság, mely a kucsmagombák megjelenése elött hozta meg a gombász-örömöket számunkra. 

Ciboría amentacea (égerbarka csészegomba)



Ciboria coryli (mogyoróbarka csészegomba)

élősdi csészegomba ( Sclerotinia sclerotiorum)



bordás csapos csészegombácska (Rutstroemia bolaris)



Ki mit szeret, szép az annak - Gondolatok a „Gombák a természet különcei” gombafotó kiállításról.

Bevezőnek álljon itt :
Dénes két pályamunkája

aranysárga rezgőgomba

világító tölcsérgomba

2009. karácsonyán a szokásos „kellemes” mellé, megkaptam a tiszteletbeli tagnak is kijáró féléves beszámolót a marosvásárhelyi Málnássy László gombászegyesülettől.
Négy gépelt oldalon, eufórikus beszámolóval az egyesület „Gombák szépe a természetben” c. gombafotó kiállításának sikeréről. (A mindenit! A kiállítás megnyitójára még az utcán is sorba álltak az emberek! Lehet, hogy a gombászokon kívül más embereket is érdekel egy gombafotó kiállítás? Lehet, hogy a megnyitóra hozott batyukból kiszivárgó gombás illatok vonzzák a sok látogatót? (igen, pettyes a májam! :-)
Ezt nekünk is ki kellene próbálni, fogalmazódott meg bennem a gondolat, s a januári munkatervünkbe javaslatomra bevettük a gombakiállítás megszervezését.
A pályázati mézesmadzag anyagi részét a TIT – mint szakkörünknek otthont adó gazda vállalta, hiszen a kiállítás egyben reklámja is lehet az alapfokú gombaismerői tanfolyamnak.
Minket gombászokat megihletnek a természet kalapos figurái, megörökítjük, s ahogy a magyar közmondás is mondja - ki mit szeret szép az annak – nekünk szép a gomba akkor is, ha 127 foga van, avagy vércseppeket izzad. És másoknak? - Erre választ a megrendezett kiállítás látogatói adnak majd.
A pályázatunk célja a csodálatos gombavilág szélesebb körű megismertetésén kívül felhívni a természetjárók figyelmét a ritka, védett gombákra, melyeknek kipusztulása szegényítené élővilágunkat. (A pályázatra harmadik képként védett gomba fotójával lehetett pályázni. )

Szeptember elejétől a pályázati határidő elteltéig „Jött pályázat?” – volt részemről a köszönés a hétfői foglalkozásokon.J
Az utolsó héten, jó magyar szokás szerint beözönlött a korábbi hét mellé harminckilenc pályázat. Így a 46 pályázó 156 beküldött fotójából az „igazságtalan, de szigorú” zsűri 55 képet választott ki a kiállításra.
A zsűri 10 alkotást elismerő oklevéllel jutalmazott. Mint említésre méltó esemény ne maradjon szó nélkül, a kiállításhoz szükséges anyagok beszerzése, s a kiállítás megrendezése sem. (Köszönet érte az abban részt vevő gombásztársaimnak.)
A szombati megnyitó előtti délután a TIT II. emeleti piros mozaik körfalára sötétszürke fotókartonon helyeztük el a képeket, s remélve nem a lehelet, hanem a ragasztó tartja meg őket.
Nagy várakozással tekintettünk a szombati nap elé, vajon lesz-e aki elfogyasztja a friss pogácsákat? Volt! Mind elfogytak.
Kedves Pályázók!
Nektek jár a legnagyobb köszönet!
Visszatekintve a már lezáródott eseményre, hogy miért azokkal a képekkel pályáztunk, talán nem is tudom. Mindig az új, nem a többször megnézett, megszokott réginek van esélye, annak már észrevettük a hibáit? Egész nyáron úgy fotóztunk, na ez az igazi, ezt fogjuk beküldeni…
Ha lesz legközelebb, talán a tapasztalatok segítenek majd a válogatásban, mert volt és van is miből, csak gomba legyen! :-)
Végezetül :
Az én három pályamunkám:

sötétedő húsú rókagomba

pikkelyes tinóru

narancsszínű enyveskorallgomba
S hogy illik-e az írás blogunk alcímébe? Igen, sok kirándulás van mögötte a Bükkben :-)

Emlékek a soproni XIII. Országos Gombásztáborról

Sopron erdeinek egyik legszebb őszi virága: az erdei ciklámen

2010 - ben a szokásos időpontban, szeptember negyedik hétvégéjén volt a XIII. országos gombásztalálkozó. Kalauz József szombathelyi gombász meghívójára az ország különböző szegletéből érkező gombászok végre akár csütörtöktől – vasárnapig együtt gombászhattak, ismerkedhettek az évente változó helyszínek gombavilágával.
Nem titok, hogy egy gombásztábor sikeréért a szervezőn kívül csak az időjárás felelős. Kalauz Józsi felelősségét most nem firtatnám, halaszthatatlan közfeladata ellátása miatt, előre lekötött programja volt, esküvőjét időzítette erre az időpontra és erre a helyszínre. Na ja, így könnyű, két legyet egy csapásra!

Táborjelző :-)

Az időjárás felelős vicces kedvében volt. Ez idő tájt, az ország legtöbb részében bőségesen termett a gomba, de Sopronban voltak száraz, majdhogynem gombátlan erdők is.
Mivel pénteken reggel indultunk vonattal Sopronba, így kora délután gyalogos gombászként a táborhoz közeli turistajelzésekkel ellátott, Szalamandra tó és környékére vezetett első utunk. A tó feletti szelídgesztenyés domboldalban szinte csak elaggott gombákat találtunk. Kétségbe esve kerestük a gombás erdőket, kárpótlást csak a nyíló ciklámenek nyújtottak, melyek a hűvösebb gyertyános-kocsánytalan tölgyes erdőkben pompáztak. A térkép jelzéseit követve egy nagy kört terveztünk megtenni, melynek végállomása a Tolvaj árkon lefelé vezető út lett volna.

parton lógó élősdi tinóruk

Gombacsiga: rőt áltriflából és élősditinorúból

Szentháromság: ráncos gyűrűsgombából :-)

Utunk során később több helyen is belefutottunk jó gombatermő erdőrészekbe, volt hely, ahol a gyűrűs ráncosgombát kosárszám szedhettük volna. S amikor a védett élősdi tinóruval borított partoldalra értünk, úgy éreztük, itt azért már panaszkodni nem illik. A mohában csücsülő, szintén védett barnahátú zsemlegombák láttán pestiesen mondva már lehidaltunk. A Tolvaj árokban a turistaúton fekvő kidőlt fák takarása miatt eltévesztettük az irányt. A dagonyás vadállatok járta árokból szürkületre kikeveredtünk, s követtünk egy turistajelzést, de az sehogy nem akart jobbra és lefelé fordulni. Se vizünk nem volt, se falatozni valónk, s az egyre hűvösödő erdőben lépteink szaporázásával tudtuk csak pótolni a hiányzó ruhadarabokat. Erősen ránk sötétedett, amikor egy sípálya állomásjelzőjét olvasgattuk, s lettem figyelmes egy autóberregésre. Kiugrottam az út közepére, hatalmas karcsapásokkal intettem a közelgő autónak, hogy álljon meg. Nagy a valószínűsége annak, hogy az autós jobban örült volna, ha az úton nem egy ötvenes éveit taposó asszonyság integet, meglepődött maga is rendesen, de megállt, sőt felajánlotta a segítségét. Nekünk mindegy volt, hogy hova, csak az erdőből vigyen ki minket, így jutottunk el a Lövérekbe, az uszoda bejáratához. A táborhoz visszajutni nem volt egyszerű a ritkán járó buszjáratok miatt, és a helyi közlekedés totális ismeretlensége miatt. (Legegyszerűbb volt taxit hívni.)
A viszontagságos út eléggé kimerített, a kihűlt vacsoránkból szinte csak az uborkasaláta csúszott le kiszáradt torkomon, s a két pohár hideg víz régen esett már olyan jól, mint akkor. A gombák már csoportosítva várták az asztalon, hogy hozzákezdjünk végre neveik feliratozásához, melyet Zolival meg is tettünk. Este holtfáradtan, ruhástul dőltem be az ágyba, nem érdekelt az odakészített ágynemű, azt fel se húztam, magamra kanyarítottam két pokrócot, túlfeszített idegeimet megpróbáltam álommal csillapítani. Alvásnak éppen nem nevezném pihenésemet, lázálomnak annál inkább, magam sem tudom megérteni a pánikot, mely elfogott attól, hogy az erdőben kell tölteni az éjszakát, és nem hagyott nyugodni még akkor sem, amikor már minden megoldódott.

mutatós darabok: sötét trombitagombából


A másik erdei hangszer: tölcséres rókagomba

Következő nap a soproni egyetem egyik biológus munkatársa volt a túravezetőnk, s tettük meg a számunkra ismerős körutat (világosban) ellenkező irányból újból a Várhegyen.

mérges pókhálósgomba: a sunyi, halálosan mérgező szépség

Az ősz biztos jele: narancsvörös csészegomba

A csoportos túrázás sajnos közel nem járt akkora sikerélménnyel, mint az előző napi egyéni túránk, sok idő elment az egymásra várakozással, szedtünk mi is a nagyon fiatal gyűrűs ráncosgombából egy főzetre valót hazavinni, hogy Dénes is megkóstolhassa ezt a finom, ropogós békacombra emlékeztető állagú gombát.
Délután háromkor eleredt az eső, mely csak másnap reggelre állt el. Az időjárás morcosra váltott, hideg északi szél, rá-rázendítő szemerkélő esővel, így cseppet sem sajnáltuk, hogy még otthon befizettünk egy a Fertő-Hanság Nemzeti Parkon keresztülvezető városnéző kirándulásra. Egyik gombásztársunk Éva felajánlotta, hogy hazavisz minket kocsival, mi cserébe beneveztük őt is a Mithras-barlang , Fertőrákosi kőfejtő, Páneurópai Piknik emlékhely meglátogatását tartalmazó programba. Reméljük ő is jól járt velünk.

Kőhullámok a fertőrákosi kőfejtőből

A tábori szállás még megérdemel pár sort, az sem volt hétköznapi. Az igazi, retro hangulatot az úttörő- vagyis a gyermek- és ifjúsági táborral megkaptuk, cirka negyven évet fiatalodhattunk!


A D7-es barakk

a gyönyörű panorámájával a Várhegyre

Miután M. Tibinek sikerült a bojlert megszerelnie, így meleg vizünk is volt! A második éjszakám már viszonylag jól telt, magam kettéhajtva egész jól elfértem a 160 cm-es korlátos vaságyon, de mit szóljon az, akinek hálótársa úgy horkolt, hogy a baglyok leestek az égről. A puritán szobaberendezés, emeletes vaságyak, beépített szekrények belevésett monogramokkal, szívekkel, az előtérben vaskonzolra szerelt polc, két csővázas szék és műanyaggal fedett pozdorjás asztal láttán, még az úttörők 12 pontjából is eszünkbe jutottak halvány részletek, az úttörő óvja tepsi épségével az élen.
Hazaérkezve ismét elfogott a furcsa érzés, hogy nem is mindig igaz a mindenhol jó, de legjobb otthon, mert milyen jó lenne még a soproni erdőkben kódorogni, sem mint a vasárnap délután hátralevő részét a hétfői munkába készülődéssel tölteni (értsd: mosás, vasalás).

Ráadásnap Árkoson

Ahogy azt, az árkosi gombásztáborról szóló beszámolóban már említettem, a táborzárást követően két nappal meghosszabbítottuk nyaralásunkat Erdélyben . Bár illett volna egy kis kultúrát is magunkba szívni (Brassó és környékének meglátogatása) a nagy melegben könnyen lemondtunk róla, pláne, hogy elhúzták a mézesmadzagot az orrunk előtt. A búcsúesten Juditka bemutatott minket Váradi Misi árkosi gombásznak, aki felajánlotta nekünk, hogy szívesen eligazgat minket az árkosi erdőrengetegben. Reggel 10 órakor feltarisznyázva (megpótreggeliztetve) indultunk útnak. Jobban mondva Máthé Árpi a falu polgármestere, régebbi gombásztáborokból ismert kedves gombásztársunk, autójával kivitt bennünket (mindkét nap) az erdő széléig, megspórolva nekünk a majd egy órás tűző napon való gyaloglást.

terülj-terülj asztalka még üresen :-)))
Misi és Árpi „kaszálójának” szélén mentünk be az erdőbe, ahol a kis erdei tisztáson, fából, vastagabb gallyakból készített asztal, ülőkék álltak, s egy közeli bokor aljában, növő félben lévő vargánya mosolygott mindjárt ránk. Falevéllel betakargattam, hogy a mienk maradjon, s addig is nekünk nőjön. Itt fogunk visszaérve meguzsonnázni – mondta Misi és elindultunk a Sikó hegy felé.

Sikóhegy részlet

A fülledt melegben, izzadva haladtunk felfelé a dombokon. Amikorra elértünk egy sűrű lucfenyfessel szegélyezett bükkös erdőbe az elsötétülő égből potyogni kezdtek az első esőcseppek. Hamarosan a dörgés és a villámlás is a fejünk felett csattogott, gyorsan előkaptuk az esőköpenyeket, valamint a fotózáshoz árnyékolóként használt fehér esőernyőt és behúzódtunk a fenyves aljába, hátha ott kevesebb eső jut ránk a felhőszakadásból. Már-már tisztulni látszott az ég, mikor Misi mondta, ne örüljünk korán, mert, ha a két felhő találkozik, akkor jön még csak a java. És találkozott. Másfél órán át gubbasztottunk, minél kisebbre összehúzva magunkat, a fák alatt, mire elállt az eső. Én kuporogtam az esernyő alatt, ahová szúnyogok tízezrei is bemenekültek, s „hálából” a térdemet akupunktúrás kezelésben részesítették. Hiába csapkodtam a szabad kezemmel, hogy köszi, de én nem kérnék inkább belőle, a kezelés másfél óráig tartott, eredménye maradandó volt, egy igényesebb tűpárnán sincs annyi bökés, mint az én térdeimen volt akkoriban.

élő tűpárna avagy a térdem kalácsa

Amikor felértünk a csoda bükkösbe, Misi nem akarta elhinni, hogy egy szem vargánya nincs benne. (Még nem volt, de a helyet a Jóisten is vargányásnak teremtette.) Ekkor egy szakadékot szegélyező sűrű gyertyános újultban Misi megtalálta a rókagombatelepet, melyet régóta ismert már, elújságolva, hogy Magdikát a feleségét ott csípték meg a vad darazsak tavaly. (Jó ajánlás, már csak ez hiányzott volna mára nekem.) No, én inkább az óriás bocskorosgombát fotózgattam nagy buzgalommal, hanyagoltam a rókagombát be kell, hogy valljam. ( A bokrokról pergett a friss eső nyomán a víz, még vizesebbek lettünk, mint voltunk.) Egyszer csak a völgyre rászállt a felhő, majdnem késő esti homályban indultunk immár visszafelé. Aztán kilépve a felhőből ismét sütött a nap, sok rókagomba, vargánya került a kosarunkba, de az éhségünk már nagyon húzott az erdei tisztás felé, ahol majd a megígért uzsonnát befalhatjuk. Közben akkora „szélesvásznú” rókagombákkal találkoztunk, melyen az ilyenhez szokva lévő ember is nagyon elcsodálkozott, s kérte is Misi, örökítsük már meg kedves gombái között.

szélesvásznú rókagomba

Misi, kedvenc rókagombáival

Jojózott a szemünk az éhségtől, mire visszaértünk a kis tisztásra. Misi megterített, kiosztotta a falatozni valót, gombaporral is ízesített házi szalonna, juhtúró, friss zöldhagyma, kenyér, uborka. Az elismerés nem maradt el, egy morzsa nem maradt a tarisznyájában.

keserűgomba vacsoránk
Hazaérve Magdika hozzálátott a juhtúrós keserűgomba megsütéséhez, s míg vártuk, hogy elkészüljön Misi „SÍR A POHÁR” szavaira a poharak sem maradtak üresen. A „SÍR AZ ASZTAL” után hamarosan az asztalra került a tepsi frissen sütött juhtúrós keserűgomba is. Káprázatos volt! Ilyen finoman elkészítve még soha sem ettünk keserűgombát. A titkot ellestük és eztán mi is így fogjuk készíteni. A gombával egyszerre tették be a szalonnát, juhtúrót a sütőbe, és piros-ropogósra sütötték. (Mi itthon csak a félig sült gombára szoktuk rátenni a juhtúrót, félvén, hogy nyoma sem marad, úgy felolvad. Az is meglehet, hogy juhtúró és juhtúró között nagy különbség van, de az itthon vásárolt, kimért Bryndza túrók nem tudnak ilyen állagot felvenni, mint az ottani juhtúrók a sütés után.)

rókagombával telt kosár

Sokáig elmaradtunk, már féltünk is, hogy a szállásunkra majd nem tudunk bemenni, mert a portásnak lejárt a munkaideje. Szerencsére, ahogy a sötétben bóklásztunk a bejárat felé, megjelent a biztonsági őr, megmutatta, hogy hol van a „művészbejáró”, megnyugtatott, hogy meleg vizet is „csinált” nekünk, amit mi természetesnek vettünk (ennyi pézér’ )
Másnap már Magdika is velünk jött, most a laktanyától jobbra lévő erdőrészben nyűttük a gombát.

Magdika és Misi

Ebben a tölgyes-gyertyános erdőben nagy fajgazdagság volt, sok fotótéma is akadt, sőt a tábori fajlistát is sikerült újabb, eddig még látókőrünbe sem került gombákkal gazdagítani.

vörösfoltos csigagomba

sötétedő húsú rókagomba

cinóbervörös őzlábgomba

vargánya gúzsban

a kosár immár tele

Mikor megteltek a kosarak, hazaérkezvén, a két nap gombatermésének feldolgozásával kezdtünk. A vargányákat felaprítottuk szárításra, (trombitagomba, tölgyfa érdestinóru, rókagomba, vörösfoltos csigagomba, barna tinóru, ami most hirtelen eszembe jut) feldolgozása után egy vájling vargányát bepaníroztunk, s mikor készen voltunk a kisütéssel, a szomszédba átszivárgó fiúkat, Árpit és feleségét is (ugyan nem kis munkával), de sikerült asztalhoz ültetni. A rántott vargánya kalapok juhtúrós tejfölbe mártogatva pillanatok alatt elfogytak. (Én balga, meg azt hittem, hogy ránk fog rohadni.
Hogy miért, nem tudom, de képtelen voltam a mobiltelefonommal taxit rendelni, vagy bármilyen a magyar +36-tól különböző számmal kezdődő telefont Erdélyben felhívni. Így Misiékkel abba maradtunk, hogy a vonatindulásig náluk töltjük a vasárnapot, majd ő hív nekünk taxit. (Olcsóbb és megbízhatóbb taxival Sepsiszentgyörgybe bemenni, mintsem kivárni a helyi (magánkézben lévő) ritka buszjáratot.)
Másnap szinte egész nap szakadt az eső. Megbeszéltük, hogy a változatosság kedvéért, mi főzzük meg az ebédet. Dénes rendkívül finom zöldséglevest tud főzni, (friss kerti zöldségekből, kevéske gombával) én meg kapros-tejfeles rókagombát készítettem krumpli gombóccal. Lehet, házigazdáinknak újdonság volt az általunk készített ételek íz világa, ahogy szokták volt mondani, ez van, ezt kellet szeretni. :-))

gombás falidísz Misiéknél , a madárkák is erdei termékek :-)

Délután Magdika megmutatta Svájcban élő csillagász fia fotóit, munkájáról, hétköznapjairól, utazásairól. A Váradi család, és legfőképpen az édesanya, méltán lehet büszke Misikére, aki jó fejével, szorgalmával, szülei és jóakaró emberek segítségével nem akárhogy küzdötte ki magát ebből a kis faluból a nagyvilágba.
Hazafelé korán „megágyaztunk” kupénkban, fejünk alá csapva a hátizsákot, az éjszakai utazás unalmas részét átaludva pirkadatkor már Magyarországon voltunk.
Kosarunkban nem gombát hoztunk haza, mert Misi induláskor azt telepakolta padlizsánnal, juhtúróval, finom szalonnával. Annyira figyeltek minden elejtett szavunkra, mely szerint mi ritkán veszünk padlizsánt és juhtúrót, mert nagyon drága nálunk, hogy megesett arany szíve rajtunk, ne nélkülözzön már ez a két ágrólszakadt magyarországi házaspár, hát ajándékba, útravalónak feltarisznyázott bennünket eme földi javakkal.
A történet itt nem ért véget, mert az alapanyagokból olyan muszakát főztünk kétszer is , hogy a mai napig emlegetjük, akár a vendégszeretet, melyhez foghatót talán csak Erdélyben élhet meg az ember manapság.

a felejthetetlen muszaka