2013. június 25., kedd

III. Nemzetközi gombásztalálkozó Pálházán.

Megkezdődött a nyári gombász-táborozások időszaka.
A Hegyközi Gombászegyesület találkozója indította nálunk a táborozási szezont. 2013. június 15-16-17-én Pálházán volt a találkozó, 7 magyar és 3 lengyel gombász részvételével.
(A létszám miatt sem minősíthető szerencsére e pálházi találkozó tömegrendezvénynek, éppen a családiasság a bája.)
Ebben a pokoli forróságban célszerűbb lett volna a Hegyköz erdeinek hűs patakjaiban lábunkat áztatni, de a gombászás nem erről szól.
Így péntek délután, miután Andi és Lui is megérkezett, túravezetőnkkel, Zolival azonnal megkezdtük a „terepmunkát”. Lassan ugyan ránk esteledett, de amennyi vargányát, rókagombát találtunk, mind leszedtük, mert ez a bemelegítő csak a gombanyüvésről szólt.
nyári vargányák


felettébb jóképű rókagomba fészek
Mire visszaértünk kitűnő szálláshelyünkre – Megálló fogadó – már a lengyelek is megérkeztek. Ők az Aggteleki karszton már teleszedték kis kosárkájukat mindenféle gombával, vargányájuk a mi gombáinkkal éppen elegendőnek bizonyultak a vacsora alapanyagához.
Saci, kis szalonnán (hagyma nélkül) lepirította a gombákat. A friss kenyérrel és a lengyelek hazulról hozott isteni kovászos uborkájával feltálalt gombavacsora "alkatrészeinek" szépségénél, már csak ízük volt jobb :-)

Másnap reggel 8-kor indult a túra. Most is Bózsvára mentünk, a faluból kivezető erdő jobb oldalán kezdtük a gombászást. Az első enyhe domboldalon pár nyári vargányát találtunk, a gombák fotózásakor megszokott sorban állást unták-e meg a lengyelek, vagy kevesellték a gombát, nem tudni, tény hogy úgy határoztak, külön mennek tőlünk gombászni. Mi öten, Zoli javaslatára elmentünk a pinikólás’ erdőt (Boletus pinophilus/Boletus pinicola – vörösbarna vargánya) meglátogatni. A hosszú úton a viszonylagos gombátlanság sem szegte kedvünket, legalább érett szamócát is tudtunk az út mentén csipegetni.

Délfelé elértük a pinikólás’ erdőt, ahol már az erősen savanyú talajon élő mohák is jelezték, hogy jó helyen járunk, s mit ad Isten, ott virítottak a vargányák sztárjai a vörösbarna vargányák, - néhány nyári- és ízletes vargánya társaságában– szebbnél szebb méretben és formában.
Egy kicsit éltesebb vörösbarna vargánya



A legszebb vörösbarna vargánya :-)

ízletes vargánya
Az élménytől megtáltosodva rohangáltunk egyik gombától a másikig, csakhogy megkaparinthassuk őket. Sajnos a hőség és a talajnedvesség miatt sok már használhatatlan állapotban volt, a termőrétegüket megtámadta az aranypenész, de a fotókon mindez nem látszott:-)
Az esemény annyi energiával töltött fel bennünket, hogy a hátralévő utat szinte megújulva tettük meg. Kosarunkba mindenféle gombát begyűjtöttünk a kiállításra, így a szürke-, piruló-, párduc-, sárga-, gyilkos galócákat, pókhálósgombát, papsapkagombát, galambgombákat, fakógombát, tintagombát, pöfeteget, kénvirággombát, őzlábgombát, áltriflát, világító tölcsérgombát, árvégű fülőkét korallgombát, többféle tejelőgombát is. 

farkastinóru

Kilátás a hegytetőről

bébi cifra korallgombák

sötét érdestinóru család
(khm..., a családfő, mintha nem állna egyenesen a lábán :-)
A kitűnő ebéd is megérdemel pár sort, Saci, ahogy szokta, megmozgatta ebédünkért a pálházi "szponzorokat". Kenyeret adott a pék, pálinkát a pálinkafőző, embléma sütit a híres pálházi Csudaíz
mézeskalácsos sütötte, szalonna, zöldség, csirkecomb is került az asztalunkra. Saci pedig szívét, lelkét adta bele. Előételnek házi káposztás cvekedlit otthon gyúrt tésztából készített, a főételt a csirkepörköltet tésztával – üzemi méretei miatt – konyháról kaptuk, s az már csak természetes, hogy senki nem állt fel éhesen az asztaltól.:-)
Az ebéd utáni sziesztázásra nem sok időnk maradt, mert háromkor a Művelődési Házba meghirdetett gombakiállítást meg is kellett rendezni.
A gombák kiállítási tárggyá átlényegülve, kicsi mohával, páfránnyal megdíszítve egész jól mutattak az aula kiállító asztalain.
Gombakiállítás a pálházi Művelődési Házban
S mert az érdeklődést a Pálházi emberek nem vitték túlzásba, hamar lebontottuk a kiállítást, hiszen újabb három fővel bővült csapatunk, mert megérkeztek Kisvárdáról Zsanették is, és hamarosan indult a délutános műszak túrája.
Kőkapunál, a kavicsos rakodónál álltunk meg. Kopasz, görgeteges köves, bükkös hegyoldalra, újabb pinikólás’ helyre érkeztünk. Megrettenve ugyan a meredek hegyoldaltól bár még elindultam, de az egy lépést előre, egy csúszást hátra haladást nehezen viseltem, felismerve gyengülő energiatartalékaimat, visszafordultam, feladtam, lenn maradtam a völgyben. S mert lent szinte semmi gombát nem találtam jól elbeszélgettem magammal, hallgattam a csendet, a patakmorajt. (Jobban mondva egy gombát azért találtam. A mikoinyenceknek szóló beszámolóm olvasható a tömlősgombákról szóló blogomon. )
Be kell valljam, egy kicsit féltem, hogy nem érnek vissza sötétedésre a többiek vagy netán kitör a vihar és én ott állok a nagy semmiben, de megúsztam. Sajnos Pálházától ez a hely már nagyon messze volt, tehát haza sem tudtam volna gyalogolni, mindenképpen a kocsi környékén kellett maradnom, mert térerő természetesen nem volt.
Tele kosárral érkeztek vissza a többiek, Andi állítása szerint Zsanették még bevállaltak volna egy újabb csúcstámadást is, na ja, úgy könnyű, ha a délelőtti műszakról hiányoztak! :-)

Nem kellett megúszni az esti zenés hepajt, mert a technika ördögének jóvoltából elmaradt, így maradt a fürdés és ágybadőlés az előbbinél népszerűbb esti programja.:-)

Zoli a giga-vargányával

Tele volt a kezünk az óriás vargányával !
csak Andi hiányzik a képről :-)
Vasárnap megint elmentünk túrázni, sajnos most kevesebb gombára leltünk - Zoli szavaival élve lyukra futottunk - pedig most bevállaltam a görgeteges köves bükköst!:-) Ami gombát találtam a túra elején, szokásomtól eltérően nem tisztítottam meg, gondolván, ha rajta hagyom a tönkjét nem szárad annyira ki a gomba. Rosszul tettem. Hazafelé, Andiék légkondis autójában hűvös volt, de mégsem élték túl a gombáim a szállítást, a pár szem galambgomba, rókagomba kivételével a vargányáim (pedig picik és kemények voltak) mind tetőtől talpig kukacosak lettek vagy megpuhultak. Nem, mintha nem tudtam volna, hogy meg kell faragni a gombát, ki kell vágni a látható kukacrágást, mert a nagy melegben kis idő alatt is nagy távolságot képesek megtenni a kukacok a gombában, az ép kalapok is használhatatlanok lesznek pár óra alatt! 

Az idén így sikerült ez a találkozó. Azért a vargányák élőhelyükön nagyon szépek voltak! Ezt a kétműszakos gombászást is szívesen bevállalnám mihamarabb!

Sacinak a találkozó megszervezését, az anyáskodást körülöttünk, Zolinak a túravezetést nagyon szépen köszönjük!!

Sacikám! Alig várjuk, hogy jövőre újból Nálatok lehessünk!





2013. február 14., csütörtök

Busójárás 2013-ban (is)

2013 februárjában, a mohácsi busójáráson egyelőre csak jelképesen sikerült elűzni a telet, remélhetőleg a közeljövőben csak odébbáll őkelme magától is! :-)

Pénteken délután indultunk sebesvonattal Pécsre. Bár IC-vel gyorsabb lett volna az út, de a csatlakozó buszjáratot a sebes vonattal is el lehetett érni, minek fagyoskodjunk egy órát a buszmegállóban? Ez utóbbit megtehettük a vonaton is, kocsinkban kezdett egyre hűvösebb lenni. Először csak a lábunk fázott, majd felkerült rám a nagykabát, Dénesre két pulóver is, de hamarosan beláttuk jobb lesz összeszedelődzködni és másik kocsiban kivárni a hosszú utazás végét.
Pécsett, a sötétben "természetesen" nem találtuk meg egyből a buszpályaudvart (annak ellenére, hogy jártunk már ott), s a rossz irányba megtett utunk alatt elvesztegetett időt igencsak szapora léptekkel kellett behozni, hogy odaérjünk az indulásra. A buszon végül akkora tömeg gyűlt össze, hogy majd 10 perc késéssel, teltházzal indultunk el. Az egy órás út alatt leszállni nem, csak felszállni akaró emberek álltak minden buszmegállóban, így a sofőr felajánlotta némely csinosabb hölgynek, hogy akár az ölébe is ülhet. A mohácsi teszkónál’ kipréseltük magunkat a buszból, s indultunk kollégiumi szállásunkra. A portás rögtön mondta is, hogy akkor maguk tudják, merre van a szoba, hiszen tavaly már voltak itt. (Valami különös ismertetőjel lehet rajtunk, ha megjegyeznek minket egy év távlatában. Lehet a hátizsákunk? A mi korosztályunk vagy gurulós bőröndökkel jár, jobb esetben kézitáskáját cipeli az autójától a bejáratig. Salgóbányán is megkérdezték tőlünk Szilveszter este, hogy ugye mi turisták vagyunk? A hátizsákunkról gondolják, minthogy látták, hogy azzal jöttünk.
(Elég snassz, de azok vagyunk, s ameddig csak bírjuk, azok is maradunk!:-)

A tavalyi mohácsi vendégeskedésünk két napját a városban töltöttük, bőven kaptunk ízelítőt a karneváli hangulatból, ezért kedves munkatársam idei meghívását ismét elfogadva, a mostani szombatot a Mohácsi csata emlékhelyének meglátogatására tartogattuk.

Délelőtt szétnéztünk a kirakodóvásárban, kiröhögtük magunkat a surmóbbnál surmóbb feliratú pólókon, megcsodáltuk a fazekasok kerámiáit, a sajthegyeket, de a délben induló buszunk erre sok időt nem hagyott.
A szöveghez illő maszk alább :-)

Zsűrizett maszk
Bő félóra alatt meg is érkeztük az Emlékparkba. (Ez a buszjárat kerülővel átment Horvátországba (Udvarra), felvette az egy szem utast, s onnan visszafordulva Sátorhely felé megállt az emlékparknál is. A busójárásnak köszönhetően, akciós jegyet válthattunk 1000 Ft./fő áron. (A megspórolt 1000 forintot aztán jól el is költöttük, de erről majd később :-)

S mert a busz fél óra múlva indult vissza Mohácsra, ami még egy rövid villámlátogatásra is kevés az emlékparkban, így a következő járat indulásáig 4 órát tölthettünk el a parkban. Az emlékpark fontosabb tudnivalóiról, s hogy a mellékelt képek a látványukon kívül másoknak is tartalommal teljenek meg, pár mondatot kölcsönveszek az utazzitthon.hu és a mohacs.hu ismertetőjéből (a fellengzős, patetikus szólamokat mellőzve, olykor leegyszerűsítve, privát megjegyzéseimet pedig dőlt betűvel hozzáfűzve :-)
Az emlékhely bejárata

1976. augusztus 29-én, a mohácsi csata 450. évfordulóján tizenhétezer ember jelenlétében került sor az emlékhely felavatására. Az Emlékhely központi létesítménye, a földbe süllyesztett átriumos épület, Vadász György építész alkotása, hangulata a török időkben elpusztult kolostorok emlékét idézi. A közepén álló kút, a fehér kőrózsa, meghasadt bimbója az ország három részre szakadását szimbolizálja, s hazánkért hullatja fehér könnyeit. (Télen szünetel a könnyhullatás ! :-)

Az udvarból felvezető lépcsőkön a körkörös elrendezésű, erdősávokkal szegélyezett temetőkertbe érkezünk. Itt öt tömegsírt láthatunk, rendszertelenül elhelyezkedve, melyben mintegy négyszáz férfi holttestének maradványai nyugszanak. A tömegsírok között II. Lajos király, Tomori Pál, Kanizsai Dorottya, Szulejmán szultán és sok-sok névtelen vitéz fából faragott szobrait láthatjuk.
A fegyvereket és lovakat ábrázoló kopjafák alkotói Király József, Kiss Sándor, Kő Pál és ifj. Szabó István szobrászművészek.






Néha egy-egy látogató megkongatja a zsindelytetős kis lélekharangot. (Mindig akad, kíváncsi, játékos természetű látogató!)
Pár hete a Történet hangszerelve műsort hallgattam a Kossuthon, melyben Kő Pál említést is tesz ezekről a számára is nagyon kedves alkotásairól, hogy az idő vasfoga/pénztelenség erősen munkálkodik rajtuk).
A tíz méter magas, tölgyfából készült keresztet a csatában elhunyt keresztények tiszteletére emelték 1990-ben.
A tízezer tiszafával, és mogyorófa ligettel szegélyezett emlékpark a Kárpát-medencében őshonos növények erdeje, pusztán egyetlen ponton törik meg: délnyugaton, fenyegető tőrként hasít belé a feketefenyőkből ültetett ék, mely a végzetes török ellentámadást jelképezi.. (Zalay Buda kertészmérnök fantasztikus ötlete!!!. A halált idéző kertben szép kontraszt ez az élő fákból álló hatalmas körív.)
Látkép a fogadóépület ablakából
2011-ben a Mohácsi Történelmi Emlékhely új fogadóépülettel bővült, melynek emeleti ablakából a sírkertet „madártávlatból” is láthatjuk. Az épület legalsó, „nulladik” szintjén a csatával kapcsolatos kiállítás tekinthető meg. (Sőt mozi is van! Nekünk a gyerekek számára készített filmet vetítették le, aranyos a maga tegeződő stílusával is! Tömörítve, rajzfilmben meséli el a mohácsi csata történelmi előzményeit, a csata történetének és gyászos végének főbb mozzanatait.)

Egy órányit kószáltunk még a kertben, majd a maradék kettőben a híres 1868-ban telepített vadgesztenyefasorral szegélyezett országúton elsétáltunk Sátorhelyig. Sokáig egy élő lélekkel nem találkoztunk az utcán, pedig régen volt már a mohácsi vész :-) Aztán végre egy fiatalember előkerült valahonnan, akit leszólítottunk, hogy mit érdemes megnézni, ha már idetévedtünk
- .„Arra van a hajdani földvár helyén álló épületegyüttes, meg a kocsma-presszó, ahol finom pizzát lehet kapni – én is onnan jövök”
– És az a magas épület?
- „ Ja, az a volt komlószárító, védett ipari műemlék.”
Idegenvezetés letudva, további kérdéseink (kis szociográfia) nem lényegesek, következzék Sátorhely bemutatása.


Sátorhely, a volt komlószárító
Részlet Sátorhely honlapjáról: „Sátorhelyen magas aranykorona értékű földek találhatók, a néphagyomány szerint azért, mert a Mohácsi csatában elesett magyar katonák vére áztatta. A végzetes mohácsi csata 1526. augusztus 29-én, e területen zajlott le. A török megszállás alatt az 1580-as években szerb nemzetiségűek alapítják a jelenlegi falut "Satoristye" néven, arra emlékezve, hogy itt táboroztak a törökök. Még ma is megtalálható a Várudvar az épületekkel – tiszti lakások, cselédlakások, magtár – melyeket Mária Krisztina főhercegnő kívánságára 1786-ban építettek.”


A rózsaszín templom
leválasztva az épületsorról
A várudvarban beültünk a templomba a délutáni misére. A templom alig emelkedik ki a környező épületsorból – anno onnan lett leválasztva - Nem ehhez van az ember szokva! Hja kérem nincs magaslat e sík vidéken! :-) A templom belső tere a faborítású oltárral, színes ólomüveg ablakával különösen szép.

Várudavar, öreg háztetőkkel
Majd elverve a megspórolt 1000 forintunkat mi is elfogyasztottunk egy sátorhelyi pizzát a kocsmában - (tényleg jó volt).

Már sötétben visszatérve Mohácsra a mohácsi Poklade tamburazenekar műsorát még meghallgattuk. Annak ellenére, hogy lábaink a ritmusos zenére akaratlanul is tánclépésekre gerjedtek, átfázva értünk haza, csak a meleg, édesköményes teával sikerült a hidegrázásból kigyógyulni, no meg egy jó alvással, melyet előző éjszaka mindketten kihagytunk, valószínű az időjárási front miatt. Reggelre megenyhült és meglepetésünkre vékony hó lepte be a várost. Ebédig a Kossuth moziban tartott néptánc műsort néztük, majd a Városházán meghívásunknak eleget téve egy kis busó pálinkával megalapoztuk az ebédet. A hamisítatlan mohácsi harcsapaprikásért, túrós csuszával, a világ végére is érdemes elmenni! :-) Nagyon, nagyon köszönjük!

A hatalmas tömeg láttán,( ezt teszi a világhírnév a busójárással) nem mertük megkockáztatni, hogy az esti busszal induljunk haza (tavaly alig fértünk fel rá, elővételben jegyet venni sajnos nem tudtunk Mohácson) inkább a kora délutáni vonattal indultunk haza. Így a máglyagyújtásról, a busók felvonulásáról, a sokac bálról sajnos lemaradtunk.

S, ha majd nagyok leszünk, mi is? .....:-))









Helyette a Koló téren gyülekező busók közé betolakodva sikerült töményen ráhangolódni a felvonulás előkészületeire, amit nagyon sajnáltunk otthagyni. De, mint tudható „A vonat nem vár.. (trallala)”, hazaindultunk.

2013. február 2., szombat

Gombakeresés hóban - fagyban


(Elvetemült gombászoknak, elvetemült gombászokról íródott a bejegyzés, bocsánat!)
Salgóbányai telelés bejegyzésben ígértem a gombabeszámolót, de ehhez a világvégi (2012. december 21) gombászkalandok is hozzátartoznak. Szerencsére hosszú ideig tartott a gombaszezon, csapadék, pára volt bőven és a fagy is elkerült bennünket. Bár november végére már csak a fakorhadék bontó gombák virultak, a gyökérkapcsolt gombák közül a rizike, többhetesen, mire észrevehetően megemelte kalapjával a fenyőavart, pudvás volt. A hétvégi programról beszélgetve mondtam Ancsának, hogy teszek egy utolsó kísérletet az aprócska tömlősgomba (Holwaya mucida) megtalálására, (a továbbiakban H.m.).  Évek óta sóvárgok rá, ismerősöm lett erről a  remek szlovák gombás honlapról  .
A szerencse Ancsának kedvezett, tök véletlenül meglelte a gombát, képét fel is tette az Index gombázós topicjára, üzenve nekem, hogy meglett!!! 
Persze, örültem a szerencséjének, de azt nem állítom, hogy nem voltam egy kicsit irigy rá. Az oldalamat annyira fúrta a kíváncsiság, azonnal kifaggattam, hol és hogyan sikerült a találkozás.  Végül megbeszéltük, hogy, elvisz a Szent Helyre a Lepence patak völgyébe. Sajnos a következő hétvégére megjött a tél, faggyal, nagy hóval,  ahogy illik is ez decemberben. December közepén a pár napos jó idő elolvasztotta a havat, s megbeszéltük, hogy elmegyünk meglátogatni a gombát vasárnap, 21-én. Hideg volt, de a gyenge téli napsütés legalább egy kis meleget azért adott.  


Lepence Pláza
A hely a Lepence Pláza nevet kapta tőlünk, ha már shoppingolás helyett itt töltöttük az arany vasárnapot.
Megérkezve Pilisszentlélek felől a Lepence patak felső részére, az autóból kiszállva egy nagy fehér kutya szaladt oda hozzánk, valószínű a közeli erdészházból, s nem tágított mellőlünk egész ott tartózkodásunk alatt. Hiába mondtuk neki, nincs kaja, menjél haza, nem fogadott szót.
hű kísérőnk "Burkus"
Nem is baj, hogy velünk volt, biztonságot jelentett nekünk, főleg, amikor a nemnormáslivadászok több lövést is leadtak a közelünkben, hozva ránk a frászt a visszhangzó patakvölgyben. A kutyát kevésbé zavarta mindez, erdész kutya volt, szokva volt a lövöldözéshez. Ha leguggoltam fotózni melegített a hátával, de volt, hogy arrébb kellett vinnem az ágon lévő gombát, mert kitúrt a helyemről, jól esően elterpeszkedett a kihűlt lábnyomomban :-). Lefelé haladva a patak medrében, Ancsa egy  bükkfa odvában  újabb ritkaságra bukkant a Phleogena faginea (továbbiakban P.f.)  gombára.  
P.f. (Phleogena faginea fiatalon)



P. f  (Phleogena faginea éretten, barna spóráit hullatva)
Ez a gomba hasonlít a nyeles pöfetegre, de jóval kisebb és keményebb burkú, sokan talán nyálkagombának gondolják az apró mérete miatt. A fotók jól sikerültek, de a H.m., amiért elindultunk, jéggé fagyva egyáltalán nem volt fotogén, így újabb alkalmat kell majd keresnem vele egy jó portréért. Tapasztalati előnyömmel most már tudom, hogy mit kell keresni, kb. milyen élőhelyen, ugyanis a gomba tetőtől talpig sem nagyobb 1 cm-nél, vékonyka, mint egy fél gyufaszál. (A makróval készült fotókról mindezt nem lehet megállapítani, ezért volt nagyon fontos számomra a nagy találkozás.) Ezúton is köszönöm Ancsának.
Néhány mirelit gombát még találtunk, s egész szép színes gomba-világgal tudtunk előrukkolni  a gombázós topicon.
árszerű enyveskorallgomba (Calocera cornea)
 
sötéttönkű fokhagymagomba (Marasmius alliaceus)
lila kocsonyagomba (Ascocorine sarcoides)
Na, most már végre rátérek a 2013. január 1-jei salgóbányai kirándulásunkra a Zagyva forrásvidékén. Elérve a sárga pötty jelzésen egyszerre két forráshoz is (Lehel és Zagyva), kicsit megálltunk vizet inni, fotózni, s ha már ott van egy bükkfacsonk, naná, hogy szemügyre vettem a belsejét.
a Zagyva forrását jelölő tábla
Ahogy a Lepence pataknál, itt is sorakoztak, mint gyöngyfüzérek a  P.f. gombák csoportjai. Egy év alatt háromszor találkozni ezzel a ritka gombával (Miskolc, Csanyik völgy, Visegrádi hg. Lepence patak völgye, Salgóbánya, Zagyva forrás) nekem nagy élmény volt. 
nyeles gömbőcök P.f  (Phleogena faginea)
Zúzmarás téli fülőke

Január 1-jén zúzmarás gombát látni csak szerencsét jelenthet. Úgy tartja a babona, hogy amit január 1-jén csinálunk, azt csináljuk egész évben.
Lehet, hogy egész évben gombászni fogunk? :-))

2013. január 30., szerda

Telelés Salgóbányán

Hagyománnyá vált, hogy az év végét Magyarországon, olyan helyen töltjük, ahol még soha nem voltunk, vagy ha igen, szívesen megyünk vissza. Az Interneten hirdetett szilveszteri csomagok átböngészése után a pénztárcánknak megfelelő ajánlatok közül a salgóbányai Medves Hangulatszállót választottuk. Nyáron a salgótarjáni felhőszakadás után, a 2012-es év tavasza és nyara nagy szárazságában gomba-sivataggá vált vidékünkről elmenekülve, gombát remélve felkerestük e vidéket. Salgóbányán kétszer is voltunk, most legalább láthatjuk a téli arcát is a vidéknek – győztük meg magunkat választásunk helyességéről. Bár a hotelről olvastunk negatív észrevételeket is a neten, de a puritánság nálunk csak előny, a mindennapos tojásrántottás reggelit is túl lehet élni:-) Az előítéletet jobb lett volna, ha az utazásra tartogatjuk. A Budapest-Hatvan-Salgótarján vonatúton történhetett…- de ne vágjunk mindjárt a dolgok közepébe.


Megérkeztünk a hotelbe, elfoglaltuk a (könnyen megjegyezhető számú .-)111-es szobát, melynek ablaka a hátsó fertályra, az erdőre nézett. Örültünk is, hogy a meleg szoba ablakából kinézve hol zúzmarás, hol ködös, hol napos, de mindenképpen természet közeli kilátásra ébredhettünk. Az első napi program egy 12 fogásos elő-szilveszteri mulatsággal indult. Gondoltuk, hogy nem éppen fogyókúrás menüsort tálalnak fel, de a gondosan megválasztott ételsor végén már tényleg az volt az érzésünk, hogy a kevesebb több lett volna, két édes fogással a végén K.O. volt, mindenkinek. Az élőzenés táncmulatságból szolidan kivéve részünket, Dénes szerette volna kifizetni az italfogyasztást, nyitja a pénztárcáját, de abban egy lyukas garas, annyi nem volt. Nem akart hinni a szemének, de a pincér is „megnyugtatta”, ebben tényleg nincs semmi. Kínos volt, de lévén szokás is, hozzáírták a tételt a szobaszámunkhoz. (Szerencsére a 111-es szoba másik lakója jobban vigyázott a pénzére, így nem kellett Dénesnek ott maradni mosogatni :-) Ahogy mentünk fel a szobánkba, (az étterem és a szállás nem egy épületben van) azon töprengtünk, hogy hová tűnhetett a pénz? Végig gondolva az utat, a Keleti pályaudvaron még megvolt a pénz, abból vett újságot Dénes, csak a salgótarjáni vonaton történhetett, mert máshol mindenütt zárt térben lógott a kabát a fogason, benne a pénztárcával! A tarjáni vonaton a háta mögé felakasztott kabáthoz a másik négyes ülésen ülők simán hozzáférhettek, nem is kellet mást csinálniuk, mint ugyanoda felakasztani saját kabátjukat. A kabátzsebből - a sajátjukban való kutatást mímelve - könnyedén kiemelhették a tárcát, valószínű akkor, amikor kimentem a kocsiból, Dénesnek meg hátul nincs szeme. Leszálláskor tán még jót is röhögtek azon, hogy mit szól az ipse, ha majd fizetni akar, és nem találja a pénzét. Ugyanakkor „humánusan” jártak el, mert csak a pénzt vették ki a tárcából. Dénes hálát adhatott az égieknek, hogy nem kellett letiltatni a bankkártyáit, pótolni az iratait, 3 perc elég egy gyakorlott zsebesnek, hogy a kifelé fordított kabátbelsőben lévő tárcából kiveszi a pénzt, majd a tárcát visszateszi. A BRFK-n (dolgozva!) eltöltött 10 évem alatt autentikus forrásból hallottam, hogy egy profi zsebes arra is képes , hogy a zebrán átkelő hölgy táskájából kiemeli a pénztárcát, kiveszi a pénzt, visszateszi a táskába pénztárcát. Itt nem is az összeg számít – hiszen lehet, hogy pár forint van csak benne, hanem az élmény, hogy sikerült. Természetesen az áldozat kiválasztásához is megvan a szemük, de ez most itt nem egy bűnügyi krónika, így be is fejezem. :-)


Délelőtt lovas szánozásban vehettünk volna részt, de sajnos lovas kocsikázás lett belőle, megfelelő hó híján. A Bányatóig ügettek a pacik, de a két kocsis olyan barátságtalan és néma volt, hogy nem mondták, hogy hová megyünk, nehogy leszálljunk a kocsiról a fordulóban, a tájat és a nevezetességet megnézni, azzal is telik a drága idejük, lényeg, hogy a szolgáltatást letudják. Így a Bánya tavat, majd egyszer privátban kell meglátogatnunk. Az útra behajló ágak, csipkebokrok az egyik utas kesztyűjét, majd később az én sapkámat ejtették fogságba. Mondtam is, hogy a következő ág a parókámat kapja majd le, mire furcsa, sajnálkozó pillantásokat vetettek rám a többiek:-) Pedig jó vicc, hehe.

Délutánra várlátogatást terveztünk be, így került sor elsőnek Salgó várára. Egy kereszteződésnél, elnéztük az útirányt, másik turistajelzést követve rossz irányba indultunk, de felküzdöttük magunkat a jeges úton a Boszorkánykőhöz, majd onnan a kis Salgóra. Autentikus forrásból (Drexler Szilárd salgóbányai barátunk bejegyzéséből, jobban mondva a hozzáfűzött kommentekből) megtudtam, hogy a kő neve körül van egy kis bonyodalom, a névadás újabb keletű, régi térképek nem ezzel a névvel jelölték. Na, de akkor mivel cukkolnák kedves férfitársaink oldalbordáikat, már amelyik hajlandó meglátogatni a „róla” elnevezett követ? A történet itt olvasható.

Salgó vára a Boszorkánykőről
A felfelé menet sem volt piskóta, de lefelé a szó tágabb értelmében is meredek volt! Ahol csak tudtunk inkább az erdő szűz havában mentünk, potyogtak helyettünk is más turisták. A városi csizma a legrosszabb, amiben a kirándulók nekivághatnak egy ilyen pályának. Egy fiatal lányt, párja kérdezi, mondd, mit keresel a földön, elveszett valami? Megy oda, hogy felsegíti, de két lépés után már ő is kereshette az elgurult gyógyszert :) Salgó várához már könnyebb volt a feljutás, a szikrázó napsütésben az Alacsony-Tátra hófödte csúcsait is láthattuk.
 
Kilátás Salgó várából,
háttérben az Alacsony Tátra hőfödte csúcsaival

30-án Somoskő várához indultunk gyalogosan. Eresztvényig az aszfaltot koptattuk, de utána szép erdei utakon vezetett a turistajelzés. A nyáron szomjazó turista a Petőfi forrásnál meg is töltheti kulacsát, megpihenhet az ott kialakított tisztáson. A várnál meglepően nagy forgalom volt, sok embert csalogatott ki a hosszú ünnep a szabadba. Sajnos a bazaltorgonákat a jeges útszakasz miatt nem mertük megközelíteni, így belépőnket megváltva csak a várból látható kilátásban, tájban gyönyörködhettünk.

Somoskő vára
Visszafelé kinéztünk egy buszjáratot, ahhoz igazodva, maradék fél óránkban még nézelődtünk a vár hátsó Szlovákia felé néző részén. Fél lábbal ugyan, de a régi országhatárt jelölő sorompónál átléptünk egy kicsit Szlovákiába. Közben találkoztunk két emberrel, akik a vár háta mögötti völgyből jöttek felfelé, s kérdésünkre elmondták, hogy arrafelé forrás és három tó is található. Ennek felfedezésére nem maradt sajnos idő, de ez is bekerült a legközelebb meglátogatandók listájába.
út, mely átvezet Szlovákiába
a piros-fehér-zöld sorompó
bazalt orgona látványa helyett be kellet érni:
 építészet bazaltból  
Szilveszter délelőttjén asztaltársaink (velünk egyidős házaspár) ajánlkozott, hogy eljönnének a Medves fennsíkra velem kirándulni. Egy darabig tapostuk a jeges hóbuckákat, melyek alól valójában már kiolvadt a hó, így néha-néha nagy reccsenéssel beszakadt alattunk a csupasz földig, olykor pedig bírva terhünket sétálhattunk rajta. Elérve az útjelző táblákhoz a Gortva völgy irányában indultunk el.

Medves fennsík jeges hóbuckái
A kéz-lábtöréstől való félelem miatt visszafordultunk a jeges lejtőről, kis tanakodás után a zöld sáv útjelzés egyenes útját választottuk, mely pár száz méter után szigorúan védetté vált, belépés csak engedéllyel olvashattuk el egy tábláról. Érthetetlen, hogy akkor miért megy arra zöld sáv turistajelzés, ha az útról való letérésre nincs lehetőség, csak a visszafordulásra. Egy nagyobb kanyarig folytattuk utunkat, s mert nem láttunk benne különösebb felfedezni való célt, visszafordultunk és hazamentünk, de legalább a levegőzést aznapra kipipálhattuk. Dénes kialudta délelőtt magát, így kapható volt egy délutáni sétára, hogy lemenjünk Eresztvénybe, ahol a salgóbányai boltosék egy bevásárlás alkalmával ajánlották büféjüket, vadakból készült egy tál ételek fogyasztásának lehetőségével.  Jól esett a séta is, felhajtóerő is működött, ha már a délutánt nem korgó gyomorral akartuk eltölteni, hiszen a szilveszteri vacsora este nyolcra volt meghirdetve. A büfében egy társaság az esti mulatságra készült, kérésükre palóc gulyás főtt kezdő fogásnak, no abból és a jó erős pálinkából nekünk is jutott, s egy kicsit kezdtünk ráhangolódni mi is a szilveszterre. Busszal visszamentünk a szállásra és kicsinosítottuk magunkat az estére. Azt hittük, ha királyi pontossággal érkezünk 20.05-kor, majd még csak lézengenek az emberek a teremben, de nem így történt. Az asztalfoglalás ki ér oda előbb alapon ment, s a velünk összeboronált házaspár éppen a pincérrel hadakozott, hogy: "csak nem képzeli, hogy a sarokba ültet minket, ahonnan semmit nem látni! Minket ér hátrány, akik itt hagyunk egy fél vagyont a többnapos ittlétünkkel, azokkal szemben, akik csak a mulatságra érkeznek! Na nem, akkor inkább hazamegyünk!."A megszeppent pincér, mert senkit nem akart már a helyéről felállítani, felajánlott egy hatos asztal, ahol csak ketten ültek, így oda tudtunk mind a négyen leülni, egy jópofa tatai házaspár mellé. Már az elő-szilveszteren felfigyeltünk rájuk, mert a táncos mezőnyből messze kimagaslottak. Elmondták, hogy a gimnázium testnevelő- (nem torna) és matematika tanáraikként a gólyabálokon a nyitó táncot (tánctanártól megtanulva) ők adták elő, megspórolva az iskolának a profi táncosok bérét. Így aztán a hosszú évek alatt sokféle táncot megtanultak. Amúgy tökéletes, sportos alakjukat naponta edzették a szálloda uszodájában, sőt futni is láttuk őket, természetesen nemcsak a nyugdíjas, hanem az egész mezőny jó értelembe vett furcsa párjaként tűntek ki a sorból életmódjukkal. Beszélgetés közben kiderült, hogy ők is ahhoz a vándormadárfajtához tartoznak az év végi kikapcsolódások tekintetében, mint mi, mindig máshol, lehetőleg túrázásra is alkalmas helyen. Őket tehetségük egy sí táborral is jutalmazta a szilveszteri aktív pihenés után.

Vacsora után (illetve közben) elkezdődött a műsor. A salgótarjáni szimfonikus zenekar vezetője volt a műsor konferansziéja, ócska, szakállas, olykor már ízléstelen viccekkel felvezetve a soron következő műsorszámot. Asztaltársunk a végén meg is jegyezte, „kösz haver, hogy nem mondtál több viccet”. A műsor a fia és talán a menye operett-kettőseiből állt, volt aztán „hagymásipétertőlhejjcicaeszemaztáig” minden. Kihagyható lett volna. Nem mintha máshol, ahol eddig megfordultunk, különb műsorok lettek volna, de ha már előkaparták a helyhez illő „szocreál kultúrost”, legalább ne vették volna komolyan! Talán értettük volna a finom humort is. Túléltük. Az élő zenét a hotel egyik karbantartója szolgáltatta, egész jó színvonalon, rá panaszunk nem lehetett.
útban Zagyvaróna felé

2013. január 1-jét az erdőben töltöttük. Reggeli után elindultunk a Zagyva forrástól (pontosabban a Zagyva forrásvidékéről) a turistajelzésen Zagyvarónáig. Hatalmas árkok szabdalta bükkösön vezetett az utunk. A kis forrás itt-ott patakká nőve keresztezte utunkat, szerencsére a köveken átugrálva száraz lábbal kerültünk ki belőle. Tavaszi áradáskor ez biztos nincs így.

A Zagyva forrásvidéke
Földgát állja útját Zagyvaróna előtt a pataknak
 A falu felé közeledve hatalmas földgát állta útját a pataknak, itt már-már tavacskává duzzadva, a fák bokáig álltak a vízben. Micsoda fantasztikus élőhelye lehet az apró tömlősgombáknak ez a patak, az égerekkel szegélyezett partjával! No, ez is bekerült a később meglátogatandó területek listájába.

2013. január 2-án, a héten először, ködös-zúzmarás reggelre ébredtünk, így nem esett olyan rosszul a hazautazás, sajnálva persze azt, hogy vége a lebzselésnek. Ajándék volt ez a kurta hét a napsütéses, tiszta időjárásával, hogy volt alkalmunk, ahogy el is terveztük, a Karancs-Medves vidék téli arcát is megismerni.
az utolsó napunk ködös-zúzmarás  reggele
Salgóbánya, ez a kis bányásztelepülés csodálatosan szép környezetben található. Egy ott lakó néni szavaival élve a hajdani paradicsomi életnek – volt pénz, mulatság és mozi a bányászkaszinóban – a bányászat megszűnésével vége lett. A falu egyik arca a szegénységről, míg a vér felé vezető arca már a tehetősségről árulkodik. Fejlődik a turizmus is, vannak csalogatóan szép vendégházak is. A vagyonosodásban kettészakadt társadalom képe itt az utcasorok képével is mérhető. A szerény, kopott bányászlakásokat és a szép villasort csak egy keresztutca választja el egymástól. Vajon az embereket???
Utóirat:
Gomba is volt, s nem is akármilyen ritkaság a Zagyva forrás mellett bükkfa odvában. Erről és másról, majd egy következő bejegyzésben....