2009. december 25., péntek

Kicsit megkésve a borszéki gombásztáborról… 2009. augusztus17-22

Nem éppen váratlanul, augusztus közepére tombolt a nyári aszály…. A csapadékgrafikonok tanulmányozásán túl, a magas hegyvidéki éghajlat sajátosságaiban való hitünk adták a reményt, hogy az idén dacolva a szárazsággal legalább a László Kálmán Gombászegyesület szokásos nyári táborán résztvevő gombászoknak adnak gombát az erdők Borszéken. :-).
16-án este 8-ra jött értünk Judit, vállalva, hogy alvás helyett éjszaka vezet, mert akkor kisebb a forgalom, gyorsabban odaérünk. Se Dénes, se én nem bírjuk már az éjszakázást, nem is tudtuk beígérni, hogy majd szórakoztatjuk, nehogy lecsukódjon már a szeme :-)

Hajnali ½ 8-kor érkeztünk meg a párában úszó rét szélén szinte magányosan álló „faluvégi” szállásunkra. Nem fogadtak tárt karokkal, nekünk kellett Béla bátyót kizavarni hosszas csöngetésünkkel az ágyból.
Erkélyes, mezőre, erdőre néző, szép kis szobánkban az éjszakai éber szundikálást igazi alvással folytattuk. Pár óra pihenést követően indulásra készen álltunk, hogy egy kicsit tájékozódjunk a táborunk helyszínéről, szállásadónk házirendjéről, de legfőképpen Borszék gombahelyzetéről. Házigazdánk megtudván, hogy gombászni jöttünk, sajnálkozva mesélte el, hogy tegnap kinn voltak a fiával az erdőn, néhány szem rókagombát kaptak is, de hamar feladták, nincs az erdőben gomba, szárazság van! A réten túl szép fenyves erdő látszódott, gondoltuk szétnézünk benne egy kicsit, az a biztos, amit mi tapasztalunk. A villámlátogatás nem adott okot az elkeseredésre, sőt a reggel látott hajnali pára mindenképpen biztató jelnek bizonyult. (Megfigyeltük, hogy egyetlen reggel nem volt pára a réten, akkor viszont egész délelőtt zuhogott az eső, így lett belőlünk az elkövetkező napokra „tapasztalt” időjós legalábbis az esőt illetően. :-)
S nemcsak időjós, egy kicsit botanikusok is lettünk, mert a fél szemünk azért a nyíló virágokon is rajt' volt, s a most nyíló tárnicsokkal, karcsú sisakvirággal majd' minden nap sikerült találkoznunk.

hegyi tárnicska

fecske tárnics

Szent László tárnics

karcsú sisakvirág
A már jól bevált rendszer szerint három túra közül lehetett választani minden nap. Könnyű, közepes és nehéz, ki-ki fizikai állapotának megfelelő túrát választhatott. A bökkenő csak ott volt, hogy a túravezetők mindegyikére kíváncsiak voltunk, mert a túra nekünk nemcsak a tájról, a gombákról, hanem még a helyi túravezető személyiségének megismeréséről is szól. Túravezetőink (Zsigmond Győző etnomikológiai kutatásai során megismert adatközlők, a falu ismert gombászai, sőt gombakirályai) nemcsak az ehető gombát, az erdő minden apró zugát jól ismerik.
Első napon a közepes nehézségű túrára jelentkeztünk. Autóval mentünk ki a Fülöp András patakhoz, ahol az autókat letéve gyalog folytattuk utunkat. Nácit a túravezetőnket két cél hajtotta, kilátás is és gomba is legyen egyszerre.

(Ig)Náci az egyik túravezetőnk
Végig "dünnyögte" az utat, nem értette, hogy minek maradunk le, hiszen így soha nem érünk fel a tetőre. Mondtam neki, hogy nekünk minden kis csoda számít, hiszen ezért jöttünk Erdélybe, nem lehet csak úgy elrohanni egy könnyeit hullató szegett tapló mellett, hogy ne álljunk meg lefotózni. Lassan felértünk a málnavészbe, szerencsénkre most sem málnázott medve a bokor túloldalán, pedig Náci egész úton igyekezett felhívni a figyelmünket minden apró jelére a medvejárásnak.

(Néha ez nem is volt olyan apró :-) Ezt a turistariogatót szinte kötelező gyakorlatnak tartják majd mindenhol Erdélyben a túravezetők.

Málnavész, - milyen furcsa szó, a vész számomra valaminek a vesztét, pusztulását jelenti, s valójában sűrű, bőven termő málnásba érkeztünk. Szükségét éreztem, hogy utána járjak e szó erdélyi értelmezésének és megtaláltam a megfejtést. "Az erdőirtás során a ledöntött fákról letakarított ágak, lombozat által beborított területet rövidesen benövi a málnacserje, a málnavessző, ekképpen a vész, a vessző szinonimája."

Náci észjárása szerint felfelé nem érdemes gombát szedni, minek cipeljük, ha lefelé is megszedhetjük, így hát lefelé menet már szabad volt a vásár, éppen csak az idő volt kevés rá :-)

Az igazi élményt számunkra két taplófaj (északi likacsosgomba és a szegett tapló) majd’ minden fejlődési fázisának megfigyelése, megörökítése hozta.

északi likacsosgomba bébi

ősszenő, ami összetartozik:-)



szegett tapló fiatalon

Mielőtt belemelegednék a másnapi túránk leírásába, néhány szót hadd ejtsek Borszékről, valamint a szállás-étkezés-előadások fejezetről is.

Táborunk főhadiszállása a Fitness panzió volt, itt voltak az étkezések, és egy, az építésben félbehagyott épületszárnyban a kiállítások. A tábor résztvevői vagy a kis fakulipintyós borszéki kempingben, vagy a Fittnesst környező panziókban szálltak meg.

A szakmai előadások, vetítések Borszék általános iskolájában, a frissen festett olajos falszagú (óh, gyerekkori emlékek) tanáriban délutánonként voltak. Képes visszatekintő az elmúlt évi táborokról, Zsigmond Győző Gomba és hagyomány c. könyvének bemutatója, Puskás Attila a házaink faanyagába is betelepedő, farontó gombákról- és a mi gasztronómiai előadásunk minden napra biztosították a változatos programot, aktív pihenést a délelőtti nagy gyaloglások után.

Az iskola Zimmethausen Antal nevét viseli, s ha már megemlítettem pár sort azért beidézek, e tipikus kelet európai életútról :-(

„Egy Günther Bálint nevű bécsi ember főhadi fogalmazó, majd hadi szállító, aki súlyos, gyógyíthatatlannak vélt betegségből Borszéken meggyógyult, itt tartózkodása alatt eléggé felismerte a víz kitűnőségét- rábeszélte egy rokonát, Zimmethausen Antal, bécsvárosi tanácsost, hogy vegyék bérbe és űzzenek vizével kereskedést (” A halálhoz közel álló Güntnert Borszékre szállítják, a vadonban sátrat húznak, s az, aki ekkor alig tudott egy lépést is tenni, hat heti gyógykúra után műkertet csinál Borszéken, s gyalog megy vissza Ditróba.”)….

….”Az mindenesetre tény és való, hogy Borszék újabb kori története Zimmethausennel veszi kezdetét, mivel ő volt a legelső bérlő, aki hozzáfogott Borszék fürdő és vizeinek teljesebb kihasználásának” írja Csiby Andor, 1937-ben megjelent Borszék monográfiájában. „Zimmethausen egyike volt azon Borszék rajongóinak, akiknek száma az évek folyamán egyre nőtt és nő mai napig is. Egész vagyonát Borszék fejlesztésébe fektette, egész életet töltött el szakadatlan munkásságban és kísérletezésekben, hogy aztán 1838-ban, mint a két község (Borszék és Ditró) kegydíjasa, szegényen haljon meg Borszéken.” (Csiby Andor 1937 Borszék monográfiája)

(forrás: magyar családok fórum)


Borszék a viadukttal
A húszperces gyaloglásokat helyszínről - helyszínre, nem mindenki fogadta kitörő örömmel, főleg idősebb gombásztársaink nem, autóval érkező társaink igyekeztek ezen a gondon enyhíteni, Győző reggelenként, taxisként fuvarozta a családokat oda-vissza, több kört is megtéve.

Győző és Béla
A könyvbemutató több volt szimpla ajánlónál, Győző nagyon személyes hangvételű vallomásai pályájáról, a könyv megjelenéséig megtett gyűjtőútjairól, találkozásairól az adatközlőkkel igazán nagy élmény volt számomra, fel is merült bennem, hogy én miért nem lettem etnomikológus? :-)

A már-már elvetemültnek tűnő próbálkozásaink, hogy az emberek használják a gombát fűszernek, párosítsák gyümölcsökkel, Uram bocsá’ akár édességnek is, csak néha és utólag igazolják, hogy érdemes elhinteni a magot. Kriszta örömmel újságolta az idén, hogy a tavalyi előadásunkon hallott puliszka-gomba párosítást francia vendégeinek tálalta, a vendégek nem győzték dicsérni és felfalni, e fenségesnek minősített ételt. Előadásunk után Dénes kapott egy férfias megjegyzést, „Déneském, igaz te nem úgy teszed az asztalra az ételt otthon, hogy nesze itt van b+ és zabájjjj?” - Azt az ételt, amit nem gyors vágtában csap össze az ember, azt biztos nem.

Következő napi túránk a „Csontok” hegyoldalban volt, melyet Farkas Aladár tanár úr, Borszék helytörténésze vezetett, beugróként, mert az egyik túravezetőnk lesántult.

Farkas Aladár túravezető, helytörténész, tornatanár.

Ez a túra a délelőtti eső miatt délután indult, itt sikerült már vargányákat is találni. De legjobban a vastag mohapadokon termő gombáknak, a farkasboroszlánnak és annak örültem, hogy Aladár értőn fogadta, mind a lassabb tempót, mind a fotózás miatti lemaradást, sőt szívesen vette, ha az általa nem ismert gombákat megbeszéltük. Végig szemmel tartotta a társaságot, ahogy egy tanárbácsinak illik is a gyerekeket :-)

A túra végén finom áfonyapálinkát kaptunk jutalmul, a csapat teljes létszámban, időben hazaérkezett vacsorára.

Paprika Borszék gombakirálya

Harmadik nap Paprika (Borszék gombakirálya) túrájára mentünk, melyet közép-nehéznek hirdettek. Ezen az úton több helyen megtaláltuk a narancssárga kocsonyagombát, sőt még a csípős parásgerebent is, egy tarvágáson az út szélén lúdtojásnyi óriás pöfeteget leltem.

óriáspöfeteg bébi :-)

1300 méter magason a Nagy Bükkhavason.

A hosszan tartó, felfelé meneteléshez egy kis erőgyűjtésre is szükség volt, kis pihenő után végre lombos erdőbe érkeztünk. A szép, vastag bükkfák törzsein már ott virítottak a gyűrűs fülőkék, a kidőlt, korhadt fákon „fa tölcsérgombák” (Ossicaulis lignatilis), idő nem volt az alaposabb körülnézésre, mert rohanni kellett fel a tetőre. Felérve egy órát kaptunk gombagyűjtésre. Megkértem Paprikát hadd menjünk vele, félvén a medvétől is (mert persze most sem maradt el a medveriogató), félvén az eltévedéstől, hogy nem érünk esetleg vissza időben, és nagyon röstelltük volna, hogy ránk kell várnia a csapatnak, mert felfelé bizony mi voltunk a sereghajtók :-(

"Fa tölcsérgomba" Ossicaulis lignatilis

Gyűrűs fükőkék

Ez a gombászás számunkra több okból is felejthetetlen maradt. Paprika úgy szökdécselt a zsombékokon a gumicsizmájában, ahogy illik egy képzett gombakirálynak, mi beleragadva, hol bokáig, nem ritkán térdig a mocsárba csak arra ügyeltünk, nehogy szem elől tévesszük, kit érdekelt akkor a gomba? :-) Időnként megvárt bennünket és mondta, hogy akkor most megmutatja nekünk az erdő lelkét.

Ime, az erdő lelke:-)


Hát ez egy több méter hosszú rókagomba telep volt, engedte, hogy szedjünk belőle, s amit mi sárosnak vélvén helyén hagytunk, értetlenül csodálkozott rajta, hiszen az is jó és szedte a szatyrába serényen. Aztán mutatott egy irányt, hogy merre menjünk, s mondta, hogy majd összetalálkozunk. Na ez volt a csel, a másik lelkét az erdőnek már egyedül akarta meglátogatni:-), dolga végeztével csak megkeresett újból minket. A harmadik lelkét az erdőnek sajnos társaink találták meg, ekkor találkoztunk ugyanis a többiekkel, akik éppen végeztek Paprika hőn áhított rókagombáinak gyilkolászásával.

Ekkor Paprika megkönnyebbülve megléphetett mellőlünk, és mi is jobban szétnézhettünk a maradék kevés időben, hogy milyen gombát lehetne itt a rendes erdei úton sétálgatva találni. Itt leltem életem első sötét tinóruját, amelyet Magyarországon régóta szerettem volna megtalálni.

Lefelé nemcsak a kilátásban, hanem a nyíló hegyi tárnicskák látványában is gyönyörködhettünk. Fáradtan és késve értünk az ebédre, nem akartunk hinni a szemünknek, egy darab 10X10 cm-es gombás pizzát „löktek” elénk. Egyet nagy protekcióval még sikerült kikönyörögnünk, de a mai napig nem értjük, hogy mire volt jó ez a nagy spórolás, mikor másnap, sőt harmadnap is kínálgatták a maradékot, hogy együnk belőle. Nekünk nem volt hazai szalonnánk, mint Árpinak, aki minden ebéd után tudott belőle pótlásként falatozni :-) és ekkora túra után több kalóriára vágytunk.

Két étellel azért elégedettek voltunk, az egyik a tökvineta, a másik pedig a tökös-málnás lekvár, na ezek tök jók voltak :-)

Másnap már a szokásos szabadprogram következett, mindenki arra ment, ahová akart. Voltak, akik a Szent Anna tóhoz, Békás szoroshoz mentek, voltak, akik megkísérelték megmászni a Csalhót, sőt Pál-Fám Feriék egy légvonalban közeli, de valójában hosszas autózással elérhető lápra mentek gombászni, ahol 4 ritka parásgereben fajt is találtak, sajnos ebből mi kimaradtunk. Mi délelőtt Borszéken – Farkas Aladár értő kalauzolásával - körülnézhettünk, Medve barlang, Jégbarlang, ivókutak végigjárása volt a program.



Az ivókutak egyike a Kossuth kút.

Voltunk a borszéki víz újonnan épült "múzeumában" is.

Megnézhettük a hajdan volt szép fürdőtelepet, borzonghattunk a pusztulás láttán, de bíztató jeleit is láthattuk a "felépülésnek".

A tábor ideje alatt gombák szépe verseny is volt (sajnos, csak az első nap, pedig olyan jó játék).

Dénes a narancsszínű enyves-korallgombával indult, s méltán ért el első helyezést, hiszen a földből kiemelve, nyakán egy kis mohakoszorúval, akár egy mini virágkötészeti remekműnek is beillett volna ez a gomba.

narancsszínű enyves-korallgomba élőhelyén

A győztes gombák a kiállító asztalon: (I. helyezett narancsszínű enyves-korallgomba, II. helyezett ízletes vargánya, III. helyezett cserepes gereben).

És a győztesek a dobogón

Szinte hagyomány már, hogy Fekete Oszkár szarvasgombász is egy estére a tábor vendége. Most egy nagyváradi kutyás-szarvasgombás keresést bemutató (oktató)filmet láthattunk. A vetítés utáni kérdezz-felelekből megtudhattuk, hogy verik át az éttermekben a gombához nem értő szakácsot, és ennek folyományaként a vendéget a gyenge élvezeti értékű, nyári szarvasgombának eladott, arra csak hasonlító, Kínában termő szarvasgombával.

Fekete Oszkár Zsigmond Győzővel

Balról Sankó az informatikus, "Hejce" és a háttérben Pál-Fám Feri a tábor szakmai záró rendezvényén.

A tábort tábortüzes búcsúesttel zártuk. Megható és felejthetetlen volt "Hejce" holland gombásztársunk, kedves akcentussal elmondott költeménye:Tedd a gombád kosaramba, Mintha gombád gombám volna...(József Attila Tedd a kezed ..) átköltése, gombász módra:-)

Egy nappal tovább maradtunk, mint ahogy a tábor befejeződött, ezt már előre elhatároztuk, és lerendeztük a házigazdánkkal. Ekkor felkerestünk néhány gombázós helyet, amelyeket megismertünk, hátha tudunk hazavinni egy kevés rókagombát, ne kelljen már az úton az agyonáztatott rókagombát megvenni, mert ugye egy gombásztáborból illik gombával hazaállítani.

Most kedvünkre bogarászhattunk, Dénes megtalálta a még nyíló egyvirágú körtikét, talált kétszergyűrűs tölcsérgombát, én az ibolyás rókagombáimnak örülhettem.

Ibolyás rókagomba

kétszergyűrűs tölcsérgomba

bíbor galóca

lucosban termő rókaszínű érdestinóru (Lecinum vulpinum)

egyvirágú körtike
Judit szinte pihenés nélkül tekerte le a hazafelé vezető utat, köszönettel tartozunk neki mindenképpen, de legfőképpen az erdélyi túratársaknak és a csodás természetnek a sok szép élményért.

„Szebb és minden tekintetben érdekesebb vidéket alig lehet elképzelni Borszék környékénél; mintha a mindenható természet egy varázskertbe akarta volna foglalni az isteni jótékonyság e helyét, hogy azt ne csak hasznossá, hanem gyönyörködtetővé is tegye.” – írta Báró Orbán Balázs.


Jövőre kedves erdélyi barátaink, akkor Árkosra fel !!!!!

2009. október 21., szerda

Határontúli gombaturizmus I. rész

Reggel 8-kor indultunk a Búza térről a miskolci gombászokkal háromnapos (augusztus 28-29-30) dél-kelet lengyelországi útra. (A busz két megüresedett helyére kaptunk last minute ajánlatot, s az orrunk előtt húzogatott mézesmadzag (csodaerdőben gombázás, tutajozás a Dunajecen, viszonylagosan kevés buszos utazás) csáberejének nem tudtunk ellenállni, persze hogy elmentük.
Buszunk első megállója Szlovákiában Eperjesen volt kijelölve, ahol a „főnök” (Tibor) turista megbeszélésnek álcázott, rövid idegenvezetői ismertetőjét meghallgatva indultunk a város sétálóutcáján ismerkedni a történelmi nevezetességekkel. Eperjest a monda szerint Vak Béla 1132-ben alapította, ahogy ezt Tompa Mihály is Eperjes c. versében is leírja.
S mond a király: vágattassék ki a
"Vad erdő, ülhelyem körül!
Hol hűsítő, érett bogyóival,
Talála földiepret két kezem,
Mely kinzó szomjamat megenyhité.
Épüljön város a vadon helyén
S emlék gyanánt a történet felől:
Eperjes légyen ő neve! "


A város történelmi nevezetességei közül először a késő gótikus Szent Miklós kegytemplomba szerettünk volna bemenni, de ez csak később és véletlenül, a déli harangszóval kezdődő szlovák nyelvű mise alatt sikerült, s mivel illetlenség ilyenkor neveletlen-turistaként fényképezőgépet kattintgatni, csak néhány percre álltunk meg, érezni „hangya” voltunkat e monumentális épület tér és időbeli arányaihoz mérten.
Rombolást nemcsak több tűz, hanem ember „az eperjesi hóhér” is végzett ezen a városon. Az olasz származású császári generális Caraffa itt ítéltette el felségárulás miatt a Thököly-féle felkelés protestáns vezetőit: 300 embert megkínoztatott és 24-et ki is végeztetett a város piacán. A vérpad helyére emelték a Mária szobrot.


Sok híres tudós és költő tanult az eperjesi evangélikus kollégiumban. A „Tarcal-parti Athén” hízelgő elnevezést Eperjes iskolaváros jellege miatt kapta.
Aztán Niedzicáig meg sem álltunk.
Nedecről (lengyelül Niedzica) sok történelmi utalás (vártörténet) található a neten, az egyre nagyobb erődítmény a közel hétszáz éves fennállása alatt végig lakott volt, miközben nagyon sokszor gazdát cserélt. Ez a vár egykor a történelmi Magyarország végeit őrizte.

Megérkezvén a szálláshelyünkre, a vacsoraidőig gombász szokás szerint, rögtön azt néztük, van-e gomba a kertben. Találtunk is a vörösfenyők alatt sárga- és szürke gyűrűs tinórut, fenyőpereszkét, csengettyűgombát, susulykákat, galambgombát, a muskátli cserepe alatt sereges tintagombát, a tavalyi rókagombás hely, a visszalátogatók legnagyobb bánatára üres volt. Baljós jelek :… :-) Csak nem szárazság van itt is?
Később felsétáltunk a közeli dombra, ahol egy szépen gondozott kis temetőt találtunk, böngészve a feliratokat, a Szózat sorait silabizáltuk magyarul, Lengyelországban ! Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt …, az utolsó tulajdonosok (Alapi Salamon család) sírkertjére bukkantunk. (A vár és a környező vidéke egészen az 1920-as trianoni békekötésig Magyarországhoz tartozott).

A történelmi magyar szálak még felismerhetők a főutcán is:-)
Vacsora után megnéztük a várat és a hatalmas víztárolót.

A mesterségesen kialakított Czorsztin-i víztározó fölötti sziklás hegyormon áll Nedec, vagy amint a régi időben a folyó után nevezték: Dunajec vára
Vele szemben a folyó túlsó partján csaknem hasonló, de már omladozó várat is látni, a Czorsztint. Mint a legtöbb várnak a nedecinek is van kísértete, (láttuk is egy táblán a jelzést:), de nem sikerült megtudni róla semmit sem, nem váltottunk belépőt, mert már kevés idő volt a zárásig. Inkább a víztározóban és a kilátásban gyönyörködtünk. A mesterséges víztározó emberi alkotás, szép-szép, de milyen lehetett a völgy, melyet elnyelt? ….
Mint megtudtuk, a vár eredetileg 80 méterrel magasodott a víz fölé, de a tározó létrehozásával, 50 méterrel megemelték a vízszintet, így e sziklára épített erődítmény sokat veszíthetett égbe nyúló méretarányaiból.

Az étkezés is megérdemel néhány elismerő mondatot. Jóízű, bőséges, a lengyel konyha jellemző ételeiből is kóstolhattunk, finom savanykás leves uborka csíkokkal, céklasaláta, a víz helyett ivólé, és a híres csokis perec.. Az estebéd 17.00 órakor volt, de vacsora gyanánt esti-éjszakai grillpartin is részt vehettünk.
A szabadtéri nyársas-grillezős vacsorán, már a tábortüzet is megrakták, a könnyed lengyel húsos káposzta (bigos) friss kenyérrel még teli hassal is jól esett. Kolbászt sütni nem akartunk, mondván úgy sem fér már belénk semmi. De meglátva grillező rácson sorakozó pálcára szúrt saslikot is muszáj volt megkóstolni, s hogy a lengyel kolbászról is benyomásokat szerezzünk, azt is egy pár katona erejéig magunkba tömtük, egyszóval, pukkadásig ettük magunkat. Az édes borokat csupán emésztés serkentés címén sem lehetett kihagyni. Ahogy telt az este, a szokásos tábortűz melletti a népdaléneklés közös tudás hiányában időnként szólózássá fajult, s amikor már az est fő tenorja Rozi’bá is már csak erőlködött, és belekezdett az Édesanyám tanított a csókra kezdetűbe :-) nem tudta lemosni magáról, hogy megártott a borocska, ami közben naná, hogy elfogyott az utolsó cseppig. Bár volt még mit enni, de nem volt mivel inni :-), így ki-ki a szállására vonult, várva a másnapi nagy gombázós napot.
Azt várhatta, mert reggeli után elkezdett szakadni az eső. Aztán elállt, mintha arra várt volna, hogy kicsalogassa az embereket az erdőbe, hogy ott aztán majd újból eleredhessen.

A gombázni esőben is lehet, sőt ez esetben, mint verzióra fel kellett volna készülnie a társaságnak, de nem így történt. Többször összetereltek minket, majd újból szétszéledtünk, indulni nem tudtunk, mert valaki mindig hiányzott érthető okokból, hiszen a 3 órás találkozót tartották a legfanatikusabb gombászok szem előtt. Visszatérve szállásunkra hozzáfogtunk a talált gombák kiértékeléséhez, leginkább Béres Jancsi tele kosarában rejtőzködő gombák nyomták meg a fajgazdagságot. Jancsi valószínű lovat reggelizik, azért tudott ilyen rövid idő alatt akkora terepet bejárni, hogy megtelt a kosara.
A szakmai beszámolóm a miskolci gombászok honlapján olvasható:
http://www.miskolcigombasz.hu/content_article.php?contentId=298&contentType=report.


Az esti fehérabroszos grillpartinak csak a sörivós részére jelentkeztünk, bármilyen kecsegtető is volt a főtt csülök, füstölt sajt, nem éreztük, hogy pótolhatatlan élmény elöl szökünk meg azzal, ha nem teszteljük tovább gyomrunk teherbíró képességét :-))
A másnapi hazaérkezést a Dunajec idegenforgalmi látványosságának, a tutajozásnak kipróbálása előzte meg. S, ha már nincs igazi tutaj, vad folyó, be kellett érnünk annak lightos másával (vagánykodom itt én, aki még úszni is csak a medence falánál mer :-))
A 10 személyes tutajok nem tömör farönkökből vannak, hanem csónakszerűen kivájt alkalmatosságokat erősítenek össze, melyeket két gorál csáklyarudakkal kormányoz a folyón. A végükre fenyőágakat kötöznek vastag rétegben lökhárítónak.

A tutajokkal járható szurdokvölgyben Sormowce-ből Szczawnicáig tartott az utunk. Alighogy a tutajok megindulnak, a keskeny Dunajec országhatárrá alakul át, a bal part Lengyelország a jobb part már Szlovákia területe. Innen a sziklák által miatt kanyargásra kényszerített Dunajec a Pieninek (Pieniny) hegyei közé veszi be magát. A dunajeci áttörésen vadregényes, hol szűkülő, hol szélesedő sziklás kanyonban haladt tutajunk. A tutajt elől irányító gorál elég beszédes volt, ha nem is értettük egy szavát sem, de legalább élvezhettük a sok, egyszerre kiejtett mássalhangzós lengyel beszéd ropogását. S amit biztosan értettünk, az a Jánosik szó volt, így tehát (utána olvasva) valószínű átmentünk azon a 12 méter széles szoroson is, ahol a legenda szerint az egyik partról a másikra átugrott a pandúrok által üldözött híres tátrai betyár, Jánosík.
Később kormányosunk - miután megtudta, hogy magyarok vagyunk - elbüszkélkedett azzal, hogy tud egy szót magyarul, ez pedig a Marika :-). S bár történeteivel csak a velünk utazó lengyel párt tudta szórakoztatni, azért egy nemzetközit nekünk is sziporkázott, a szlovák tutajra mutatva azt mondta, szlovenszki Titanik :-) Utunk során ránk tekintett majd ezer méter magasból a Három Korona hegycsúcsa, mi pedig nyakunkat, szemünket meresztgethettük a kőfolyásokba kapaszkodó fenyőkre.



A turisták által odaszoktatott, etetésre váró kacsák kísérték utunkat egy-egy szakaszon, néha integettünk a szlovák part turistaútjáról bámészkodóknak, megrökönyödhettünk a derékig hideg vízben álló horgászok fanatizmusán, sőt egy-egy örvényes szakaszon edző raftingosok bemutatóját is láthattuk, amint sűrű evezőcsapásokkal ütötték a hullámzó tarajokat.
A két óra hosszat tartó út Dénesnek volt a leghosszabb, különösen azért, mert a csobogó víz hangjai egyre fokozták azokat a bizonyos, korlátozást alig tűrő ingereket :-) A tutajozás végére már-már hősnek érezhette magát, hogy nadrágja csupán a tutajba befröccsenő víztől lett nedves:-) (Hiába, a két órás vízi út előtt muszáj kihagyni a reggeli ivókúrát.)
A tutajos út végén, a hazaindulás előtt kaptunk egy órás csellengő időt, hogy elkölthessük maradék lengyel zlotynkat. Sikerült is tévedésből 4 alkoholmentes sört vásárolnunk, és egy papucsot Dénesnek :-).
Hazafelé megint megálltunk Eperjesen, a Rákóczi házban kutyafuttában megnéztük a néprajzi kiállítást, néhány gyermekkorunkból ismert használati tárgyról még csak-csak, de legtöbbjéről az embernek már fogalma sincs, hogy mire használták, ha működni látnánk, dolgozhatnánk vele, vagy legalább mellé tennék a ma azt helyettesítő eszközt, mindjárt nem érezné az ember az élettelenségét a maga idejében nagyon is a mindennapi élethez kötődő, ma már múzeumi tárgyaknak.

A földszinten lévő babakiállítás egy részét, (hogy szó ne érje a ház elejét) Rákóczis figurára vették :-)

Ha divat ma még babaruhát varrni, itt a lecke, csak győzzék utánozni a Barby babán nevelkedő gyerekek e XXI. sz.-i divatos ruhákat amelyekben pompáztak e kis figurák:).
Igazán jól éreztük magunkat a miskolci gombászokkal e határon túli gombaturizmusunk ez évi utolsó állomásán, a siralmas hazai gombahelyzet kárpótlásaként még gombát is láttunk, sőt ez idő alatt Dénes hívatlan vendégei/galambfiókái/szárnyas patkányai az ablakpárkányon nyugalomban növögettek nem zavartuk leselkedésünkkel köreiket:-)