2008. november 14., péntek

Kirándulás a Cseh Óriáshegységbe



Szysssz a 80’-as évek elején járt először a Cseh Óriáshegységben. Az akkori élményeket visszavárva, kíváncsian vágtunk bele a vonatos-buszos-gyalogos nyári kalandba.

A Csehországot szinte szabályosan körülvevő hegykoszorú legmagasabb és legmarkánsabb szakasza a cseh-lengyel határon emelkedő Óriáshegység. A Krokonose elnevezés a hegység mesebeli szellemének nevéből ered. A valószínűleg szorb eredetű szó a feljegyzésekben 1110-ben szerepel először. Egyes mesék szerint jószellem, aki megsegíti a viharban bajba jutottakat, mások szerint ő a rossz szellem, aki veszélybe taszítja a hegy vándorát. Akár így, akár úgy, egyben megegyeznek, mégpedig abban, hogy már mindenki látta. A beszámolók szerint főleg hajnalban és naplementekor ötlik szembe óriás, emberfeletti alakja.

( Forrás: www.pisolit.hu)

Szállást Rokytnice-nad Jizerouban foglaltunk. A hangulatos kis üdülőhely a hegység közepén 700 méter magasan fekszik, főleg a sísport és az ehhez kapcsolódó vendéglátás biztosítja az itt lakók megélhetését. Aki csendre, nyugalomra vágyik, az nyáron megtalálja itt. Innen indultunk reggelente az egy napba beleférő túráinkra.

1. nap

Az Elba forrás volt úti célunk.

A busz végállomáson induló sárga jelzésen vágtunk neki az útnak.


A nemzeti park területén számos hasonló fából faragott Krokonose áll.


Észrevettük, hogy lanovkával rövidíthetünk a távon, és nagyon csábított a szerkezet kipróbálása

Tovább folytatva gyalogosan az utunkat, a kék jelzésen értük el az 1140 méter magas Dvorackyt.

Itt rövid pihenőt tartottunk, majd a piros jelzést követve, a Kotel és a Lysa-hora csúcsok nyeregpontján át értünk el utunk következő állomására az 1400 méter magas Ruzencinara. Innen a zöld jelzésen a fennsíkon sétáltunk át az 1386 méter magasan lévő Elba forráshoz.

Itt döbbentünk rá, hogy ott mennyire más a túrázás kultúrája, mint nálunk. Szinte népvándorlásnak beillet, az a sok ember, akikkel összetalálkoztunk e hétköznapi túránkon. Szülők, nagyszülők, babakocsival és ölben vitték a gyerekeket, unokákat is, beleszoktatva szinte csecsemőkortól őket a kirándulós létformába.

Persze ehhez az is kell, hogy térkép nélkül is eljuthassanak oda, ahova szeretnének, - hihetetlenül jó a túrajelzések felfestése, és az eligazító táblák megfelelő helyen való megjelenése.

(A jórészt erdőkben töltött öt nap alatt csupán egy félliteres folpack dobozzal és egy műanyag palack kupakjával „találkoztunk”, mint szeméttel.)

A verőfényes nyári időben jó szolgálatot tett még az esőkabát is, a fennsíkon nagy erővel fújó hideg szélben. Mit ér a szél fagy nélkül, mi lehet itt télen? :-)

Az Elba valójában magasabban ered, de e könnyen megközelíthető helyen alakították ki Európa legnagyobb folyójának jelképes bölcsőjét.

Utunk hazafelé a sárga, majd kék jelzést követve folytatódott. A kb. 25 km-es (8-900 méter szintemelkedéssel) gyalogtúrát reggel 9-től este ½ 8-ig kis pihenőkkel, jóleső fáradtság érzésével fejeztük be.


2. nap.

Snezka Csehország legmagasabb pontja (1602 m). Szyssz a 25 évvel ezelőtti ottjártakor júliusi havazás miatt nem jutott fel a csúcsra. Most ezt be kellett pótolni.

Busszal mentünk Pec pod Snezkou-ba. Terveink szerint az első szakaszt szerettük volna lanovkával megtenni, majd gyalog fel a csúcsra. Ettől tervünktől, látván a 300 méteres sort a pénztárak előtt, kiszámoltuk, hogy mire sorra kerülnénk, tán fenn is lennénk gyalog.

Elindultunk a nehéz, meredek kiépített sziklás úton, de haladásunk, olykor vánszorgásnak minősült már. Pihenőt ebédünk elfogyasztása közben tartottunk, majd egyre gyakrabban álltunk meg gombák fotózása ürügyén. 1351 m magason, Ruzova horán rájöttünk, hogy a buszindulás szabta időkorlát miatt gyalog nem érünk fel a csúcsra, ezért itt lanovkára szálltunk.

Fent, kicsit kapkodva gyönyörködtünk a kilátásban, majd lóhalálában elindultunk visszafelé.

Az utolsó buszt éppen lekéstük, ami hazavitt volna bennünket. Áthidaló megoldásnak gondoltuk, hogy a maradék járatok közül, a Vrachlabiba indulóval, onnan hazajutunk. Nem így történt: se busz, se vonat nem ment már aznap (délután öt óra) Rokytnicebe, így taxival jutottunk el szállásunkra. Így mulat egy magyar turista :-)

A „kidobott” pénzünket még az eső is megsiratta, mert hazaérve jókora zápor fogadott minket. Bemenekültünk egy közeli vendéglőbe, s ha már a sors is így akarta, folytattuk a dorbézolást: rendeltünk egy-egy fokhagymalevest magunknak, amit Szyssz azóta is emleget, hogy milyen finom volt, bár ebben egyedül csak ő biztos.

3. nap

Zarándoklás a Mumlava vodopad (vízeséshez).

Rokytniceből turistajelzést követve mentünk e csodás vízeséshez. Nem lehetett nem utánozni a többieket és megáztatni fáradt lábainkat a jéghideg vízben. Fotók csillogó kövekről, fodrozó, fröcskölő vizekről, tájról természetesen készültek.

Hazafelé Harrachov felé vettük utunkat, megállapítottuk, hogy ez a síparadicsom, (nagy világversenyek színhelye) nyüzsgésével, nyáron is hangosan él, s egyáltalán nem bántuk, hogy a csendesebb Rokytnice volt egy hétre otthonunk.

A nemzeti eledelként ismert knédlit nem akartuk kihagyni, így hazaérve egy helyi specialitásokat kínáló étterembe bementünk, ahol a bejárati asztalon talált étlapot kezdtük el lapozni. Addig ránk sem hederítettek, de abban a pillanatban előkerült a tulaj, és angolul ordibálva közölte velünk, hogy ez az ő dolga, és hogy mi milyen náció vagyunk. Mi mondtuk, hogy magyarszkik lennénk, majd leültünk az asztalhoz. Úti szótárunkat lapozva tudtunk rendelni, mi több, bemagoltunk néhány udvarias köszönést is, így sikerült kiengesztelni vendéglátónkat, aki ezek után magyarul kívánt jó étvágyat nekünk, az egyébként ízletes szószos-húsos knédlihez.

4. nap.

Adrspachi Kőváros meglátogatása.

Vonatos-buszos megoldással érkeztünk meg az Adrspachi sziklavárosba. Szysssz a teplicei kővárosban járt annak idején, ezt vagy azt, de mindenképpen újból látni akarta e monumentális alkotásait a természet névtelen kőszobrászának. Kár lett volna kihagyni....

Busszal, vonattal indultunk Trutnov-ba, innen vonat közlekedik Adrspachba. Trutnov-ban volt másfél óra várakozási időnk, így bár nem készültünk városnézésre mégis belekóstoltunk.

Szűz Mária születése templom

Emlékezetes marad a hagymakupolás templom, a főtér, sőt egy békebeli kávézóban finom kávét is ittunk. Kár, hogy a vonathoz rohanni kellett, így nem maradt időnk igazi újság-lapozón való újságolvasásra :-), amit a hely szelleme megkövetelt volna .

Krokonose szökőkútja a trutnoi főtéren.

Még Magyarországon megnéztük az időjárást az Óriáshegység honlapján. Erre a napra jelzett csak esőt. Mikor beléptünk a sziklavárosba még csak szemerkélt az eső, de később bőséges áldást kaptunk a nyakunkba. Utóbb a fényképezőgépünket már elő se mertük venni, a kijárathoz közeli fedett pihenőben töltöttünk majd egy órát, várva a zuhogó eső mérséklődését. Szysssz vigasztalhatatlanul elkeseredett a mostoha idő miatt, de engem nem tudtott az időjárás sem elkedvetleníteni, éppen ettől maradt különösen emlékezetes a látogatás.


Végül is megörökítettük a hely hangulatát sok-sok fényképen, végigmászva a szűk sziklaréseket, csúszós lépcsőket, megcsodálva a természet e gigászi „építékezését”.

Kiérve a bazár soron Szysssz bánatában egy barna sört szeretett volna inni, de a sors rúgott még egyet bele, nyelvtudásunk szótárral sem volt elegendő, hogy sör helyett ne barna kólát kérjen. Szikrázó napsütésben érkeztünk „haza”.

5. nap.

Rokytnice-nad Jizerou

Illő volt már időt szentelni lakóhelyünk megismerésére, így aznapra levezető túraként a városkával ismerkedtünk, s annak a környéket jártuk be.

Szavak helyett beszéljenek a képek:

Az öreg juharfa egyik odvában egy kőrisfa palánta növekszik.

Szálláshelyünk, ahol esténként a jól felszerelt konyhában finom vacsorákat főztünk, és még finomabb cseh barna söröket kóstolgattunk.

A népi építészeti mód jellegzetes házai

6. nap.

Ajándék hazafelé – nekünk: Pardubice.

Utunkat hazafelé úgy szerveztük, hogy a vonat indulásáig legyen pár óránk e hangulatos kisváros bebolyongására.

Átmentünk a Zöld kapun, sétáltunk a város zeg-zugos utcácskáin megcsodálva a reneszánsz-kor mára felújított házait, azok homlokzatát, s belső tereit.


Gyönyörködtünk a főtéren felállított Szentháromság szoborban és a teret körülvevő árkádos-csipkés házakban.

A főtér mellékutcájának egyik kis vendéglőjében búcsúzóul urasan megebédeltük ezt a finom leveles tésztába töltött húsos-sonkás, kőménymaggal megszórt párdubicei specialitást.

Ebéd után a várkastéllyal ismerkedtünk a vonatindulásig.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Hát ez nagyon szép volt. Minden képet kinagyítottam. Szivesen lettem volna kisegér valamelyikötök hátizsákjában.

medvegyu írta...

Nagyon jó volt olvasni, feleleveníteni az óriáshegységi emlékeinket. Várjuk a gombás különszámot!
Ja és hogy hogyan lesz pivo-ból kóla, örök kérdés marad :-).

szysssz írta...

Bizony jó feleleveníteni a régi emlékeket, pláne, ha személyesen találkozhatunk ezekkel.
Autóval nagyobb kört tehettünk volna, de gyalogos turistaként is eljutottunk azokra a helyekre, amit itt látni kell!
A gombás és egy erdei hangulat mellékletet hamarosan felteszünk, de tervezzük a egész (fésült) képanyagot képtárba tenni.
Hogy ne maradjon kérdésed örök : Az italt csak nevével reklámozták (se cola, se pivo nem volt) és úgy nézett ki, mintha... - azért kortyoltam belőle :-))

Névtelen írta...

I have been exploring for a bit for any high quality articles or blog posts in this kind of area .
Exploring in Yahoo I ultimately stumbled upon this website.
Reading this info So i'm happy to exhibit that I've an incredibly just right
uncanny feeling I discovered just what I needed. I such a lot indisputably will make sure to don?

t disregard this web site and provides it a look regularly.


Look at my web-site - place to buy twitter