Gombásztábor Erdélyben

A László Kálmán Gombászegyesület Erdélyben évek óta megrendezett gombásztáborába – 2008. szeptember 1-6 között Torockón – kaptunk meghívást . Négy teljes napot tölthettünk Torockón, mert hétfőn és szombaton az utazással telt el a napunk nagy része.

Szállásunk a Gyopár panzióban volt, a kalapos jelű kétágyas szoba lett a hétre otthonunk, - szerencsére a köcsögöt más kapta :-)
A panzió vezetője Katika már az első nap eldicsekedett azzal, hogy helyi specialitásokat szolgálnak fel étkezéseinkhez, mert az asszonyai nagyon jól főznek. Volt többek között „kolbászfőzelék” is, amitől kezdve nagyon kezdtük sajnálni a torockóiakat.
Meg kell még említeni, hogy egyik este a torockói házi specialitások másik - lecsós - remekét is túléltük, ez még a hazai napközis viszonyokat is űberelte.
A megnyitón azzal „bíztattak” bennünket, hogy már 5 hete nem esett e tájon egy csepp eső sem.
Sejtésünk már az odafelé vezető úton volt arról, hogy nagy a szárazság mindenfelé, de reménykedtünk még a helyi esőkben, a helyi klíma csodáiban - nem sokáig.

Első nap
A túravezetőnk - Torockószentgyörgy volt polgármestere , a (Székely) KŐ MÖGÉ vitte a társaságot. Ez a túra beillett egy gomba-múmiafelismerő továbbképzéssel, de rekordot sikerült még így is teljesíteni, mert igaz hogy szárazon, de császárgombát leltünk, ami a táborok történetében eddig még nem fordult elő.

"Hazafelé" a Kő mögül (háttérben a torockószentgyőrgyi vár)

Fájt a szívünk, mert gyönyörű mohapadokkal teli gombázó-helyeket érintettünk, és most csak oda képzelni sikerült a vargányákat, rókagombákat és császárgombákat.
A túrát a szárazság ellenére nagyon élveztük, változatos, dimbes-dombos tájakon vezetett utunk, az egyetlen víz nyomait őrző vaddisznó dagonyával Szysssz nadrágjának sikerült közelebbről is megismerkedni.
A kiszáradt faodúban talált pecsétviaszgombánk a gombák szépe versenyen aznap első helyezést ért el.

Délutánonként a talált gombák meghatározásán vettünk részt.

gombahatározás

A meghatároz ott gombák feliratozása

Feri előtt a "fajsúlyosabb" gombák

Nő a fejünk a tudománytól :-)

Estefelé a gombákról tartott előadások színesítették a tábor programját. Első nap vezetőnk Zsigmond Győző vetített képeket az elmúlt évek gombásztáborairól, egyesületük életéről. Volt vetélkedő, hallottunk a halálos gombamérgezésekről, kipróbálhattunk egy gombász-társasjátékot, s színvonalas előadás keretében Fekete Oszkár mutatta be Bagi Istvánnal közösen írt könyvét a szarvasgombákról .

Oszkár tanácsainak később nagy hasznát vettük :-)

A KŐ KÖZÉ mentünk Ödiék kocsijában kapva helyet. Később asszonykájával Böbével jó barátságba kerültünk, csodáltuk szép beszédüket, és az erdélyi emberekre oly jellemző nyílt szívüket, tiszta lelkületüket.

Kő között

Szakmai vezetőnk Győző volt, túravezetőnk pedig a friss lábműtéten átesett Gyula, aki harmadik lábával (mankójával) persze, hogy mindig előttünk futkározott, alig győztük utolérni.

Győző és Gyula

Itt sajnos még gomba-múmiát sem találtunk, pedig Gyula esküdözött, hogy gomba-mezőre visz minket - ha itt nincs, akkor máshol még annyi sincs .

A második gombátlan nap után bizonyossá vált, fel kell hagyni a "kosarat tele" gombászással, inkább a turistáskodás örömeihez kell visszatérni - a környék kies szépsége alkalmas is erre.

Megállva a kocsiúton megbámultuk a hat éve épülő a majdani sziklamászóknak megálmodott kastélyt, s a mellette lévő hajdan volt camping lepusztult barakkjait.

A Kastélyszálló félig készen

Hazafelé kinyittattuk a kocsmát, lévén ebéd idő :-) hogy a hőségben kiszáradt torkunkat megöntözhessük hűs sörrel. Bevásárló-túrizmust is kipróbáltuk, vettünk egy egész (majdnem 1 kg) kerek sajtot a torockószentgyörgyi tejüzemben.

Harmadik nap
Már két kudarcos nap után nagyon szerettünk volna élő gombát is látni. Így Győzőék a magyarbagói lápra tervezték az egyik túrát. Mert mi még soha nem jártunk erre, ezt a helyszínt választottuk.
A láphoz vezető úton finom, édes szilvát szedtünk, különösen Tibor gyűjtögette a bio-kaját vegás étrendjéhez. Az elcsent kukoricacsöveket nem tudni mire használhatta, de gyűjteményében alma, otthonról hozott zeller, bogyók sorakoztak, csak az általunk megkóstolt zsenge karalábé ízű szártalan bábakalács torzsája hiányzott. :-)

Az ingó lápon minden mozdulatunkra süllyedt-emelkedett, jobbra-balra kilengett a „talaj” lépéseink alatt. A kezdeti ugra-bugrát később megfontolt lépések váltották fel, és mindenki gomba után kutatva hajtogatta a láp növényeit. Nagy örömünkre apró piros nedűgombákat, látványos színes lápi galambgombákat, tejelőgombákat találtunk, s megtaláltuk a láp híres harmatfüvét, végre élőhelyén is láttuk ezt a kis rovarevő növénykét.

harmatfű

páratlan lápi gumicsizma :-)

egy kis nedűgomba

ingott a föld a lábunk alatt

egy lápi pókhálósgomba

A napirend betartása miatt nem túl sok időt tölthettünk itt, no meg eljött a híres bor-pálinka beszerzésének ideje .

az üveg tartalma nem azonos a felirattal

Gyula nagy helyismerettel rendelkezett a házi bort és pálinkát kimérő bögrekocsmák terén, így kóstolás után ki-ki igényének megfelelően tudott vásárolni itókát - kizárólag a búcsúestre gondolva :-)
Hogy mennyire absztinens a társaság – ha kell – bizonyítja, hogy a pálinkát vizes bögréből kínáló házigazda nyakán maradt a kóstolásra kínált pálinka nagy része.

ahol vizesbögrével mérik a páleszt :-)

Délután mi tartottuk a kiscsoportos foglalkozást.
Aznap a Bedellőre mentek fel legtöbben - barlanglátni. A hosszú, nehéz túra megviselte a társaságot, késve érkeztek a nekik már vacsorával felérő ebédhez is.
Így is sokan eljöttek azok közül előadásunkra, akik kíváncsiak voltak a magyarországi gombafőzési szokásokra. Hogy ne csak a hasgombászoknak kedvezzünk, képanyagot mutattunk be olyan gombákról, melynek szoros egymás melletti előfordulása nem szokásos, igen ritkának mondható. Ezek összegyűjtésében több gombásztársunk is segített még itthon.
A gasztronómiai részben általunk kitalált, s már kipróbált, gombaételeket fotókkal, rövid receptjeinkkel mutattuk be. Beszéltünk a gombák fűszerezéséről, valamint arról, hogy milyen gomba, milyen ételhez illik leginkább - szerintünk.

Utolsó nap szabad programként ki-ki maga tervezte meg túráját.

Mi Barna bácsival a Székely kő megmászását tűztük ki célul. Meghallván úti célunkat egy hölgy ajánlotta, hogy ne a meredeken induljunk neki, mert van egy hosszabb, de könnyebb útvonal. Iránymutatásnak mondta, hogy az első híd után induljunk balra a kő felé. Itt találtunk is egy friss jelzést, ami még a térképünkön nem volt feltüntetve, s miután egyre távolabb vitt a Kőtől úgy gondoltuk, hogy toronyiránt haladva eredményesebbek leszünk. Szerencsénkre belefutottunk a kék háromszög jelzésbe újból, amit, mert csúcsra jutást jelöl, így bátran követtük. Erőnk fogytán, időnk kevés volt, így a Várhegyen megálltunk megpihenni és a tájban, valamint a fenséges kilátásban gyönyörködni

Torockó a Székelykőről

A Székelykőnek már csak integettünk, mert akkor még hátra volt a túra lefelé vezető igen meredek szakasza, az út apró kavicsokkal és lehullott ágacskákkal volt tele, kapaszkodásra pedig alig volt lehetőség a ritkás erdőben, így olykor nadrágféken közlekedtünk. Ezt a szakaszt esőben életveszélyes megtenni. Az út végén a mezőn már nem követtük a jelzést, így a nagy fűben időnként szem elől vesztve egymást, azért épségben hazaértünk. Barna bácsi első osztályú túravezetőnek bizonyult, jó tempót diktált, ha kellett bevárt minket. Nagy örömére szolgált annak a táblának a megtalálása, amely az általunk választott útra nyugdíjas túraút (pensioner) jelzést írt. Így, mint a nyugdíjas túraút felfedezőinek túraútvonalát ajánlgatta este idősebb, erre az útra már nem vállalkozó társainknak.

A búcsúvacsora valódi, erdélyi puliszkás étel volt (hál’ Istennek). A nagy hírharanggal bezengett torockói kalácsnál jobb a mi húsvéti kalácsunk, akár egy hetesen is :-)
Vacsora után a koccintás alatt kiosztották a hét folyamán kiérdemelt díjakat, okleveleket mindazoknak, akik hozzájárultak a tábor sikeréhez, s ahhoz, hogy ilyen gombamentes gombásztáborban is jól érezhettük magunkat.
A tábortűznél kicsit szégyenkeztünk, hogy milyen kevés népdalt ismerünk elejétől a végéig, nem úgy, mint az alkalmi „asszonykórus”, órákig újat és újat előszedve hajnalig nótáztak.
Szívesebben hallgattuk ezt, mint a szomszéd táborban előző nap éjjelén, a román esküvő, hatalmas hangerővel zengő egyhangú, lakodalmas rockhoz mérhető nótázását.

És a ráadás : a Pádis
Judit előre kitervelte, hogy a tábor után maradunk még Erdélyben a Pádison megszállva.
(Padis egy 1200 m középmagasságú karszt-fennsik). Szerette volna megmutatni tavalyi szép gombász-élményei színhelyét, a rókagombás paradicsomot. Korán elindulva, szinte az egész délutánt a Pádis fennsíkon tölthettük, bejárva Judit mohapados erdeit, bizony hűlt helye volt itt is a nemesebb kaja-gombáknak, mint akkor az egész Kárpád-medencében.

Kiszáradt a patakmeder
Vigaszt újból csak az áfonyázásban leltünk.

Találkoztunk azért érdekes, hegyvidéki gombafajokkal, és a mohapárnák alatt csörgedező erek táplálta helyeken szép, élő gombákkal is.

Szállásunk egyszerű, puritán berendezése, tisztasága a turistaszállók magas színvonalán biztosította volna a pihenésünk lehetőségét, ha nem megint mulatozó román társaság éjszakai ricsaja kísérte volna „álmunkat”. Szerencsénkre hajnali négykor az aggregátor kikapcsolta a villanyt, „mely véget vetett a zenének, hazamentek a zenészek” :-) így a maradék másfél órát már (gk.) vezetőnk Judit is átalhatta. Egyedül Szysssz aludt békés nyugalomban, őt még az ágyúdörgés sem zavarta volna, lévén különlegesen jó alvókája.
Nehezen keltünk, de a kitűzött program nem tűrt további lustálkodást, virradatra a Csodavár várt minket. A felkelő nap valószínűleg minket, mi meg a csodavárat csodálhattuk e korai órán. A Csodavár Erdély legmagasztosabb karsztjelensége, védett terület, Európa-szerte híres természeti ritkaság. Három óriási dolina, egy hatalmas sziklakapuzat, egy barlang, földalatti alagutak és tavak, vizesesek, a mélység felett függő teraszokról (kilátók) ritka szépségű vad tájak láthatók itt.
A jelzett utat végigjárva, felülről a szédítő szakadékok keltette borzongással csodáltuk a meredek sziklafalon életükért küzdő fenyőket.

Csodavár sziklafala

Útitervünk szigorúsága miatt, a szakadékba már csak (gyorslábú) Tibor ment le, mi inkább visszagyalogolva benéztünk még egy áfonyás-mohás fenyvesbe, majd a fennsíkon

Maci a málnásban, Szysssz meg az áfonyásban :-)

az ébredező táborozók tüzéhez kéredzkedve pirítós kenyeret reggeliztünk az ott lévő rozzant bodegában kapható kávéval.

Tábori élet a Pádis fennsíkon

Tibort bevárva, elindultunk hazafelé, s mert másnap munkába kellett menni, szinte megállás nélkül tekerte le Judit a közel 600 km utat, s épségben tett le minket a házunk előtt. Köszönjük, Judit! - gombátlanul is szép élmény marad

Kirándulás a Cseh Óriáshegységbe

Szysssz a 80’-as évek elején járt először a Cseh Óriáshegységben. Az akkori élményeket visszavárva, kíváncsian vágtunk bele a vonatos-buszos-gyalogos nyári kalandba.

A Csehországot szinte szabályosan körülvevő hegykoszorú legmagasabb és legmarkánsabb szakasza a cseh-lengyel határon emelkedő Óriáshegység. A Krokonose elnevezés a hegység mesebeli szellemének nevéből ered. A valószínűleg szorb eredetű szó a feljegyzésekben 1110-ben szerepel először. Egyes mesék szerint jószellem, aki megsegíti a viharban bajba jutottakat, mások szerint ő a rossz szellem, aki veszélybe taszítja a hegy vándorát. Akár így, akár úgy, egyben megegyeznek, mégpedig abban, hogy már mindenki látta. A beszámolók szerint főleg hajnalban és naplementekor ötlik szembe óriás, emberfeletti alakja.

( Forrás: www.pisolit.hu)

Szállást Rokytnice-nad Jizerouban foglaltunk. A hangulatos kis üdülőhely a hegység közepén 700 méter magasan fekszik, főleg a sísport és az ehhez kapcsolódó vendéglátás biztosítja az itt lakók megélhetését. Aki csendre, nyugalomra vágyik, az nyáron megtalálja itt. Innen indultunk reggelente az egy napba beleférő túráinkra.

1. nap

Az Elba forrás volt úti célunk.

A busz végállomáson induló sárga jelzésen vágtunk neki az útnak.

A nemzeti park területén számos hasonló fából faragott Krokonose áll.

Észrevettük, hogy lanovkával rövidíthetünk a távon, és nagyon csábított a szerkezet kipróbálása…

Tovább folytatva gyalogosan az utunkat, a kék jelzésen értük el az 1140 méter magas Dvorackyt.

Itt rövid pihenőt tartottunk, majd a piros jelzést követve, a Kotel és a Lysa-hora csúcsok nyeregpontján át értünk el utunk következő állomására az 1400 méter magas Ruzencinara. Innen a zöld jelzésen a fennsíkon sétáltunk át az 1386 méter magasan lévő Elba forráshoz.

Itt döbbentünk rá, hogy ott mennyire más a túrázás kultúrája, mint nálunk. Szinte népvándorlásnak beillet, az a sok ember, akikkel összetalálkoztunk e hétköznapi túránkon. Szülők, nagyszülők, babakocsival és ölben vitték a gyerekeket, unokákat is, beleszoktatva szinte csecsemőkortól őket a kirándulós létformába.

Persze ehhez az is kell, hogy térkép nélkül is eljuthassanak oda, ahova szeretnének, - hihetetlenül jó a túrajelzések felfestése, és az eligazító táblák megfelelő helyen való megjelenése.

(A jórészt erdőkben töltött öt nap alatt csupán egy félliteres folpack dobozzal és egy műanyag palack kupakjával „találkoztunk”, mint szeméttel.)

A verőfényes nyári időben jó szolgálatot tett még az esőkabát is, a fennsíkon nagy erővel fújó hideg szélben. Mit ér a szél fagy nélkül, mi lehet itt télen? :-)

Az Elba valójában magasabban ered, de e könnyen megközelíthető helyen alakították ki Európa legnagyobb folyójának jelképes bölcsőjét.

Utunk hazafelé a sárga, majd kék jelzést követve folytatódott. A kb. 25 km-es (8-900 méter szintemelkedéssel) gyalogtúrát reggel 9-től este ½ 8-ig kis pihenőkkel, jóleső fáradtság érzésével fejeztük be.

2. nap.

Snezka Csehország legmagasabb pontja (1602 m). Szyssz a 25 évvel ezelőtti ottjártakor júliusi havazás miatt nem jutott fel a csúcsra. Most ezt be kellett pótolni.

Busszal mentünk Pec pod Snezkou-ba. Terveink szerint az első szakaszt szerettük volna lanovkával megtenni, majd gyalog fel a csúcsra. Ettől tervünktől, látván a 300 méteres sort a pénztárak előtt, kiszámoltuk, hogy mire sorra kerülnénk, tán fenn is lennénk gyalog.

Elindultunk a nehéz, meredek kiépített sziklás úton, de haladásunk, olykor vánszorgásnak minősült már. Pihenőt ebédünk elfogyasztása közben tartottunk, majd egyre gyakrabban álltunk meg gombák fotózása ürügyén. 1351 m magason, Ruzova horán rájöttünk, hogy a buszindulás szabta időkorlát miatt gyalog nem érünk fel a csúcsra, ezért itt lanovkára szálltunk.

Fent, kicsit kapkodva gyönyörködtünk a kilátásban, majd lóhalálában elindultunk visszafelé.

Az utolsó buszt éppen lekéstük, ami hazavitt volna bennünket. Áthidaló megoldásnak gondoltuk, hogy a maradék járatok közül, a Vrachlabiba indulóval, onnan hazajutunk. Nem így történt: se busz, se vonat nem ment már aznap (délután öt óra) Rokytnicebe, így taxival jutottunk el szállásunkra. Így mulat egy magyar turista :-)

A „kidobott” pénzünket még az eső is megsiratta, mert hazaérve jókora zápor fogadott minket. Bemenekültünk egy közeli vendéglőbe, s ha már a sors is így akarta, folytattuk a dorbézolást: rendeltünk egy-egy fokhagymalevest magunknak, amit Szyssz azóta is emleget, hogy milyen finom volt, bár ebben egyedül csak ő biztos.

3. nap

Zarándoklás a Mumlava vodopad (vízeséshez).

Rokytniceből turistajelzést követve mentünk e csodás vízeséshez. Nem lehetett nem utánozni a többieket és megáztatni fáradt lábainkat a jéghideg vízben. Fotók csillogó kövekről, fodrozó, fröcskölő vizekről, tájról természetesen készültek.

Hazafelé Harrachov felé vettük utunkat, megállapítottuk, hogy ez a síparadicsom, (nagy világversenyek színhelye) nyüzsgésével, nyáron is hangosan él, s egyáltalán nem bántuk, hogy a csendesebb Rokytnice volt egy hétre otthonunk.

A nemzeti eledelként ismert knédlit nem akartuk kihagyni, így hazaérve egy helyi specialitásokat kínáló étterembe bementünk, ahol a bejárati asztalon talált étlapot kezdtük el lapozni. Addig ránk sem hederítettek, de abban a pillanatban előkerült a tulaj, és angolul ordibálva közölte velünk, hogy ez az ő dolga, és hogy mi milyen náció vagyunk. Mi mondtuk, hogy magyarszkik lennénk, majd leültünk az asztalhoz. Úti szótárunkat lapozva tudtunk rendelni, mi több, bemagoltunk néhány udvarias köszönést is, így sikerült kiengesztelni vendéglátónkat, aki ezek után magyarul kívánt jó étvágyat nekünk, az egyébként ízletes szószos-húsos knédlihez.

4. nap.

Adrspachi Kőváros meglátogatása.

Vonatos-buszos megoldással érkeztünk meg az Adrspachi sziklavárosba. Szysssz a teplicei kővárosban járt annak idején, ezt vagy azt, de mindenképpen újból látni akarta e monumentális alkotásait a természet névtelen kőszobrászának. Kár lett volna kihagyni....

Busszal, vonattal indultunk Trutnov-ba, innen vonat közlekedik Adrspachba. Trutnov-ban volt másfél óra várakozási időnk, így bár nem készültünk városnézésre mégis belekóstoltunk.

Szűz Mária születése templom

Emlékezetes marad a hagymakupolás templom, a főtér, sőt egy békebeli kávézóban finom kávét is ittunk. Kár, hogy a vonathoz rohanni kellett, így nem maradt időnk igazi újság-lapozón való újságolvasásra :-), amit a hely szelleme megkövetelt volna .

Krokonose szökőkútja a trutnoi főtéren.

Még Magyarországon megnéztük az időjárást az Óriáshegység honlapján. Erre a napra jelzett csak esőt. Mikor beléptünk a sziklavárosba még csak szemerkélt az eső, de később bőséges áldást kaptunk a nyakunkba. Utóbb a fényképezőgépünket már elő se mertük venni, a kijárathoz közeli fedett pihenőben töltöttünk majd egy órát, várva a zuhogó eső mérséklődését. Szysssz vigasztalhatatlanul elkeseredett a mostoha idő miatt, de engem nem tudtott az időjárás sem elkedvetleníteni, éppen ettől maradt különösen emlékezetes a látogatás.

Végül is megörökítettük a hely hangulatát sok-sok fényképen, végigmászva a szűk sziklaréseket, csúszós lépcsőket, megcsodálva a természet e gigászi „építékezését”.

Kiérve a bazár soron Szysssz bánatában egy barna sört szeretett volna inni, de a sors rúgott még egyet bele, nyelvtudásunk szótárral sem volt elegendő, hogy sör helyett ne barna kólát kérjen. Szikrázó napsütésben érkeztünk „haza”.

5. nap.

Rokytnice-nad Jizerou

Illő volt már időt szentelni lakóhelyünk megismerésére, így aznapra levezető túraként a városkával ismerkedtünk, s annak a környéket jártuk be.

Szavak helyett beszéljenek a képek:

Az öreg juharfa egyik odvában egy kőrisfa palánta növekszik.

Szálláshelyünk, ahol esténként a jól felszerelt konyhában finom vacsorákat főztünk, és még finomabb cseh barna söröket kóstolgattunk.

A népi építészeti mód jellegzetes házai

6. nap.

Ajándék hazafelé – nekünk: Pardubice.

Utunkat hazafelé úgy szerveztük, hogy a vonat indulásáig legyen pár óránk e hangulatos kisváros bebolyongására.

Átmentünk a Zöld kapun, sétáltunk a város zeg-zugos utcácskáin megcsodálva a reneszánsz-kor mára felújított házait, azok homlokzatát, s belső tereit.

Gyönyörködtünk a főtéren felállított Szentháromság szoborban és a teret körülvevő árkádos-csipkés házakban.

A főtér mellékutcájának egyik kis vendéglőjében búcsúzóul urasan megebédeltük ezt a finom leveles tésztába töltött húsos-sonkás, kőménymaggal megszórt párdubicei specialitást.

Ebéd után a várkastéllyal ismerkedtünk a vonatindulásig.