Kockás liliom nézőben a Gömör Tornai karszton.

Címre mentünk (2012. április 14-én), hiszen kinek van újabb fél évszázada arra, hogy egyszer végre összeakadjon ezzel a ritka tavaszi virággal.



Kockás liliom (Fritillaria meleagris)

A csereháti faluban talán már hozzászoktak így tavasz tájt a réten, csapadékosabb tavasz esetén a dagonyában fetrengő fotósokhoz, nem keltettünk ottlétünkkel nagy feltűnést. 

Kockás liliom (Fritillaria meleagris)


Azért ez nem volt mindig így. Barátnőm mesélte:
Amikor másodjára volt fotózni a nyíló virágokat, odament hozzá egy cigány asszony hogy mit keres ? Kérdésre, kérdéssel kell válaszolni:-)

"- Van errefelé máshol is kockás liliom?

- Nem, csak itt van. Én is szoktam vinni a lányomnak egy csokrot, amikor már szépre megnő.

- De ezt nem szabad leszedni, védett növény, 10 ezer forint az eszmei értéke!

- Ó, hát egyugom én, nem látik azt senki meg. A piacon is maj’ szétszettek érte. "

Számos bókoló virág virított a réten,   lila –bordó színeit megtörő apró, fehér kockás lepelleveleivel, hol a bokrok szélén, hol közéjük benőve, hol bimbósan, hol virága teljében, hol pedig megfakult színekkel elnyílva.

Aztán az utolsó „csak még ezt” - után rászántuk magunkat, hogy tovább álljunk, hiszen más úti célunk is volt, s természetesen gombát is szerettünk volna találni . A diófa alatti kis kápolnánál megállva ugyan, de folytattuk utunkat Bódvalenke felé, hiszen a híres „freskókat” szerettük volna megnézni.

(Olvasom a neten, hogy ezek a falfestmények nem freskók, hanem seccók, „amely olcsóbb, elterjedtebb falfestési forma, mint a freskó. Ebben az esetben a freskóval ellentétben a festő a száraz vakolaton dolgozik, igazából a szobafestőkhöz hasonlóan.” )

A faluban nem voltunk egyedüli szájtáti turisták, a profik idegenvezetővel mentek végig a falun.

Kiszállva a kocsiból furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Nem nézhetem csak a festményeket, emberek járnak – kelnek az utcán, tesznek-vesznek a házuk udvarán. Nem bámulhatok a képükbe, mint egy kihalófélben lévő rezervátumban élő emberi fajra! Nem lesz kellemetlen a pillantásuk? Féltem majd jönnek a csúfolódó gyerekek, a mit bámulsz egyet fingok elájulsz mondókával, vagy jön a „román” rongyos cigány asszony koszos kisgyerekével a karján, hogy ma még nem ettek, adjak már nekik egy kis pénzt és… Szögi Lajos is eszembe jutott….

Ehhez képest mosolygó emberekkel találkoztam, akik bátran biztattak, tessék ám megnézni mindent, sok szép kép van a falon.

Olvastam több mélyen humánus Csalog Zsolt könyvet a cigányokról (Cigányon nem fog az átok, Kilenc cigány), gombász szenvedélyem miatt engem is néztek már cigánynak (volt munkatársam egyszer megkérdezte, hogy Editke, nem vagy te véletlenül cigány? – hogy folyton gombászni jársz! ), de amit ott éreztem, gondoltam egészen új volt. Jó helyre vetettek magot, s az ki is kelt. Szívből kívánom a bódvalenkei cigányoknak a jobb sorsot.

Később megállítunk egy kávéra Guinness rekordot nézni Szinpetriben,  ahol a világ legnagyobb könyve látható. Nem vagyok a lehetetlent hajszoló emberi művek csodálója, így nem annyira a könyv, mint inkább annak kivitelezése érdekelt, hogy az elkészült könyvet hogyan helyezték el az épületben. (Fújjjj ez az örök női praktikusság :-)))) Volt arra is megoldás: a tetőgerendák szétfűrészelésével, a tetőszerkezet hidraulikus megemelésével, daruval "pottyantották" a helyére a könyvóriást. A tartalmát csak szóban ismerhettük meg, idővel számítógépes érintő képernyős megoldással lehet majd benne virtuálisan lapozni, de legalább az Aggteleki Nemzeti Park csodáiról szól, amitől azért illik meghatódni. Sőt a nemzeti park emblémájától a foltos szalamandrától is, mely a ház feletti domboldalban van kőből kirakva!

Hazafelé megálltunk a tavalyi megaszalódott szilvával borított gyümölcsösben, hátha szeretik a kucsmagombák (is):-)) De nem, még tövisalja gomba sem volt a nagy szárazság miatt, pedig tipikus élőhelye lett volna. Szerencsére a szabadtéri tojtoj a nyárfásban tartogatott egy kis cseh kucsmagomba meglepetést, Dénes összekapkodott egy zacskóval hamarjában belőlük.

Gombát látni és győzni (jobban mondva szedni) ! – ezzel ért véget e csodás szombati kirándulásunk.

Poklade 2012 Mohács busójárás

Már óvodás koromban „tanultam” Mohácsról, illetve nem csak én, az oviban mindenki! Bácsi, maga nem mohácsi, és párja: a néni, maga nem tétényi?- mondókán sokat kuncogtunk. Aztán eltelt egy fél évszázadnál is több, mire az óvodásból vidéki nénivé válva eljutottam Mohácsra, kedves munkatársam meghívására.

Vonatra ültünk a két átszállás és 4 órás út ellenére, de átutazni a fél országot autópályán, mégsem olyan hangulatos, mint a pécsi IC és két „piroska” vonat ablakán kibámulva. Látni a hóval borított mezőket, melyeket kis fekete patakok vízcsíkjai szelnek át, látni a magas lépcsőkről fel- és lekászálódó utasokat, látni az érkező-búcsúzó öleléseket, kibetűzni a megkopott helységnévtáblákat, elsiratni az üresen álló, elárvult állomás épületeket nagyobb élmény, mint székhez kötve, elmacskásodó lábakkal a suhanó autók előzési manővereit figyelni. No, persze az idő pénz, de mi nem pénzt keresni mentünk Mohácsra. Nem úgy visszafelé! Vasárnap délután spórolósra vettük mi is az időt így a Volános gyorsjárattal utaztunk haza. Legalább egyszer kipróbálhattuk az M6-oson a Pécs-Szekszárd közötti négy, Bátaszék-, Geresd-, Baranya -, Véménd alagutakban való utazást. Technokrata szemmel nézve félelmetesen szép volt!

Mivel jó leírást is kaptunk a kollégiumi szállásunk megtalálásához, így az esti sötétségben is könnyen odataláltunk. Mohácsra rászakadt az égi dunna, a város úgy elrontotta a gyomrát, hogy egy hétig havat hányt, csakhogy a busójárásra megtisztítsa az utcákat. :-) A 60 centis hóból rakott méteres hókupacok láttán nem a munkát, csak a havat irigyeltem a várostól, ide Budakeszire is kellett volna belőle jócskán.

téli hangulat

Másnap reggel elindultunk, hogy megkeressük a Dunát. Kicsit eltájoltuk magunkat térkép nélkül, de elérve a város egyik bevezető szakaszán lévő ellenőrző pontot, útbaigazítottak minket, a busójárás programjainak helyszíneiről térképet is kaptunk. S ha ez nem így történik, soha sem tudtuk volna meg, hogy Mohácsra kellene járni halat venni!(vö. a budapesti halárakkal!).

Sőt, megnyugodhattunk, itt még a váltókezelő állását sem fúrta meg a technika, áll és működik a váltókezelő őrbódé! :-)

Az ismerkedjünk a várossal c. szombati programunk a Kanizsai Dorottya múzeum, a Fogadalmi templom, a vásári forgatag bejárásával telt.

a polgármesteri hivata





A Fogadalmi templom

Mi több új szavak memorizálásával is, mint poklade, kóló. Furcsa, de Mohácson a dél-szláv nemzetiségű lakosokat sokacnak, s nem sokácnak mondják. A poklade a sokac nyelvhasználatban jelenti a farsangot, a tél búcsúztatásának, a tavasz várásának az ünnepét. A kólót a délszláv nemzeti körtáncot járni szokták, de nem csak a Kóló téren. S, hogy gasztro-kalandnak se legyünk híján, ebédelni a Halászcsárdába indultunk. S mert ott zártkörű rendezvény volt, így a Duna parti Révkapuban hagytuk a ropogós ötezres bankónkat. A degeszre etetés divatjának hódoló étteremben igazán kitűnő volt a kapros-galuskás harcsapörkölt és a cirfandli bor. A tavasznak tűnő melegtől feléledő Darázs Balázs is letelepedett asztalunkhoz.

A busó álarc alatt nem látni a férfiak korát, de hogy csak a fiatal, csinos lányokat abajgatták, az magáért beszél … Az „irigykedést” mellőzve kijelenthetem, hogy barátságosak és előzékenyek voltak, kérésre megálltak, hogy emlékfotókat készíthessenek az emberek.

Kérés nélkül csak a lyányokat fogták körbe, khm.. na jó, kicsit megborzolták a hajukat …Az utcákon recsegtek a kereplők, ágyuk dörögtek a főtéren, a hangszórókból tamburás délszláv muzsika szólt. Az emberek a színpadokat körülállva nézhették a fellépők műsorát, megtanulhatták a kóló lépéskombinációit bekapcsolódva a kígyózó körtáncba.

A vásári hangzavart nehéz volt túlkiabálni. Volt, akinek sikerült, mint a kovácsnak, aki soha nem hervadó kovácsolt vas rózsáit kínálta, az örök Kedvesnek, Cicának, Drágának és Babának, (bármikor és bárkinek felhasználható :-). S aki nem vesz, ne babrálja, hanem menjen az anyja valahol várja strófa után mi is tovább ballagtunk.

A csodálatos napsütésben szinte egész nap az utcán lófráltunk, s csak sötétedésre mentünk vissza a koleszba.

Másnap hivatalosak voltunk a díszebédre. „Veryimportantpersonnak” lenni szokatlan volt, kicsit zavarban is voltunk, de a kényeztetést szívesen „elviseltük” és nagyon köszöntük. A busók felvonulását hivatal erkélyéről nézhettük végig, a többszáz kattintásból talán készült is néhány olyan, amely ízelítőt ad erről az élő népszokásról, mely 2009.-ben felkerült a szellemi világörökség listájára.

Az esti máglyagyújtást már nem várhattuk meg, haza kellett indulnunk.

Maradt még bőven látnivaló, s talán eljutunk még a bal partra, Újmohácsra is egyszer.

 a (  http://www.busójárás.hu/ honlapon sok érdekességet lehet még olvasni :-.)

A desedai kis fekete pogácsák :-)

A gombák környezete

A hosszantartó nyári szárazságot nem a gombanevelő, esős, nyálkás, ködös, hanem a száraz, hideg ősz váltotta fel 2011. novemberében. A mostoha időjárás miatt a hová ne menjünk gombászni kérdésre inkább tudtuk a választ, mint az ellenkezőjére. A csapadéktérképek tényei dacára, bízva a helyi klímák adottságaiban, árgus szemekkel figyeltem a gombázós topic híreit is - így a somogyi Nupagagyí bejegyzését olvasva elhatároztam, hogy a két éve kihagyott Deseda túrát bepótoljuk Kaposvárott, még ha csak gyűrűs tuskógombát szedünk, akkor is. Levélben kértem egy kis segítséget tőle. A pontos koordinátákkal megadott gombalelőhelyet tartalmazó válaszlevél, ha időben érkezik, a történet valószínű másról szólna. Szombat reggel az 5.56 –os vonattal útra keltünk.

Novemberben a Desedánál

Megérkezvén a tóhoz, mentünk a fejünk után, de leginkább a felfestett piros sáv turistajelzés nyomán. Az eltelt időből visszaszámolva legalább öt kilométert gyalogoltunk a tó keleti partján, s a tavat szegélyező nádasban, a néhány fűz- és nyárfa alatt hiába nézelődtem gombák után, nem találtam. A horgászverseny is javában zajlott, így a part széle ücsörgő horgászokkal volt kirakva. Bár a türelmes, állhatatos várakozás nem az én műfajom, meg tudom érteni, e víz-, természet- és halimádó embereket is. A múltkor a Dunánál beszéltünk egy olyan horgásszal, aki képtelen erre, ő állva rohangál a parton és dobálja be mindig máshelyen a horgot, ez kb. olyan mint a rohanva gombászó gombász, nagy területet bejárva mindig akad valami, de még több az, amit otthagy. :-) Elhagyva az épített biciklis utat, a szántások mellett kanyargó ösvény vezetett el az erdőhöz. Az első téli fülőkék, majd a ráncos kalapú csengettyűgomba fotózása után a kosarunkba is tudtunk gyűrűs tuskógombát válogatni a javából. Ezt a somogyaszalói erdőt a kajagomba szüret után hanyagoltuk, mert a távolban észrevettünk egy nagyobb terjedelműnek tűnő zöld fenyves foltot. Miután a piros sáv jelzés amúgy is elveszett, az időnk vészesen fogyott és még alig gombásztunk, gyorsan bevetettük magunkat ebbe a lucosba, melynek minden adottsága megvolt , hogy gombát leljünk benne, de csak a tűlevéllel kevert homokot tapostuk eredménytelenül. A mohával borított foltokon sem termett gomba, így kimentünk az erdő szélére, a tó melletti lombos fás, bozótosban nézelődtünk. Miután az avarban csak néhány megfagyott amúgy is nehezen határozható gombát leltünk, mindketten a lehullott gallyakat emelgettük, azokon legalább a hideget jól tűrő, tömlősgombákat tudtunk fotózni. Fehéret, sárgát, és otthon, a számítógép képernyőjén vettük észre, hogy volt ott még fekete is. :-) Abban biztos voltam, hogy egy újabb apróság, de annyira pici gomba, hogy szabad szemmel még keresve sem lehet megtalálni olyannak, akinek sejtelme sincs e parányi élőlények létezéséről. Pontosan emlékezve a fadarab helyére elhatároztuk, hogy visszamegyünk és készítünk jó fotót, sőt anyagot is hozunk a gombáról.

Durella macrospora aprócska tömlősgomba

Durella macrospora a kis fekete pogácsa

Erzsébet napján, szombaton ismét hajnalban keltünk, bár ez a reggeli ébredés bealvással kezdődött. 25 perc alatt összekaptuk magunkat, s nem késtük le se a buszt, se a vonatot. Nem a hosszú gyaloglást, hanem a kényelmesebb távolsági buszos útvonalat választottuk, s érkeztünk meg a Deseda parkerdő megállóba. A piros sáv jelzés folytatását nem véletlen, hogy nem találtuk meg a múlt héten, most is csak jó szimattal indultunk a jó irányba, mert a jelzést a kivágott erdő helyén nem pótolták :-(

Marasmius epiphyllus apró szegfűgomba

Megtaláltuk az ágat, rajta a gombát, sőt még egy angyalian szép szegfűgombát is tudtunk fotózni. Az reggelire való szürke tölcsérgombák, téli fülőke kalapok a kosár alján lapultak, amikor még volt annyi idő, hogy legalább az Arborétumhoz vezető fahídig elsétáljunk, tájékozódjunk a térben is, ne mindig csak a földet lessünk. Gyönyörű még a szürke őszi ködben is ez a vidék, a csendet közeledésünkre a part széléről felrebbenő vadkacsák szárnycsattogása, a tó sima tükrét a néhány csónakos horgász törte csak meg.

Hazaérve alig vártam, hogy hozzáfoghassak a gombánk meghatározásához, az immár felismerésre alkalmas éles képek birtokában. A kis fekete pogácsa (Nupagagyi adta neki ezt a találó nevet :-) nehezen adta meg magát, vasárnap délelőtt sikerült rátalálni a Durella macrospora képére a neten, ami külső jegyeiben és makroszkópikus tulajdonságaiban legalább megegyezett a mi gombánkkal. L. Zolira hárult a mikroszkópizálás, szerencsére talált spórákat a kimetszett anyagon, ami igazolta a határozást.

A gomba termőteste 0,3-0,5 mm átmérőjű, fiatalon gömbölyű, később tányér alakú, domború fedővel. A termőréteg és a gomba külső felszíne fekete, húsa szilárd, kemény. Magányosan, de csoportosan is teremhet. Spórái nagyok, osztottak (szeptáltak). S ahogy azt egy kétrétegű (bitunicatus) fallal rendelkező tömlőnél szokás: a külső merevebbet a növekvő belső áttöri és ezzel megtörténik a spóralövés.
Ez a két kirándulás még csak a kedvcsináló kezdet volt, Nupagagyi folyamatosan húzkodja a mézesmadzagot az orrunk előtt, november 25-én még javában gombászik talajcsapda felszedés ürügyén, s nemcsak az ösztöneim súgják, hogy lesz még a Deseda tónál sok keresnivalónk :-)))

Hosszú hétvége a Hargitán 2011. október 28-31.

Csütörtök este felszálltunk a Korona IC-re, hogy péntek reggel Szeredába érjünk:-)

A már bevált módszerünk alkalmazásába (éjjeli utazás-alvással egybekötve) kis hiba csúszott odafelé úton, már Nagyváradon megörvendeztetett minket két útitárs, akik szerint Romániában még divat tömegközlekedni, erről csak odaát az autós magyarok szoktak le. Az alvásunknak így is úgy is lőttek az állomásokon fel- és leszálló utasok üvöltözései, ajtócsapkodásai miatt, csak pár órás kábult szendergésre futotta. Legjobban azonban azt sajnáltam, hogy a késői virradat miatt elmaradt a nagyon várt látvány is - a ködpárába burkolódzó Maros a fenyvesekkel. 

jégcsipkék ...

és zúzmara

Csípős, zúzmarás reggelre érkeztünk Csíkszeredába, s gyalog indultunk zsögödi szállásunkra. Puritán berendezésű kis szobánk a Betty panzióban igen jó meleggel fogadott minket, hűtőszekrénynek pedig bőven megfelelt a fürdőszoba örökké nyitva hagyott ablaka, ahonnét legalább egy kis hideget tudtunk beengedni. :-)

szállásunk a földszinten

Csíkszeredát a fatüzelésre való kényszeres visszatérés és a szél hiánya miatt szürke füstfelhő lepte be, örülhettünk, hogy a város szélén lévő szállásunkra ebből a szmogból már csak kisebb adag jutott. Éppen csak lepakoltunk, átöltöztünk s máris a térképről kinézett kék háromszög jelzést követve elindultunk megnézni a Harom várromot. Elhagyva a zsögödi fürdő szépen felújított parkját – megkóstolva a csevicét is - kopár legelőn vezetett utunk lassan emelkedve felfelé, s mindaddig, míg el nem értünk a mezőn legelő állatok vízforrásához, reméltük, hogy megtaláljuk a várromot. Az ott még meglelt kőre festett jelzés körül semmilyen irányba nem találtuk a folytatást, s mivel a tájoló is otthon maradt, az aznapra kitűzött házi feladatunkat nem csináltuk meg, helyette leheveredtünk a fűre és süttettük a hasunkat a jó meleg napon. Visszautunkon  - csak úgy toronyiránt - legalább erdőt is láttunk, szép öreg lucost, s ha nincs errefelé is hónapok óta tartó szárazság biztos, hogy még gombát is találunk, illetve találtunk is egy kis csoport fenyő kénvirággombát. 

fenyő kénvirággomba
(Hypholoma capnoides)

Hazafelé tartva a Brassói úton kinéztünk egy buszjáratot Hargitafürdőre.  Érdekes szokás ez Csíkszeredában, hogy minden buszmegállóban megtalálható egy táblán a város összes buszjáratának a menetrendje, amiből mi nem tudtuk eldönteni, hogy a kiírt útvonalak áthaladnak-e azon az utcán, ahol éppen álltunk. A boltban aztán kérésünkre kiképeztek minket a helyi buszozási szabályokból, így másnap reggel kisétáltunk a vasútállomásra, ahonnan indult a mi „különös” buszunk Hargitafürdőre. 

a csak nekünk különös városi busz :-)

Felérve a hargitafürdői 1350 méteres magasságba meglepetésünkre barátságosabb időjárás fogadott annál, mint amilyen lenn volt Csíkszeredán. A mínusz 9 helyett itt már plusz fokokat érezhettünk. S mint megtudtuk az inverz hőhatás miatt sokszor van ez így, hogy Erdély leghidegebb városaként számon tartott Csíkszeredában sokkal hidegebb van, mint a feljebb a Hargitán. Délfelé, mire felértünk a sífelvonópálya tetejére (1750 m magasra) már egy szál pulóverben is melegünk volt. 

Melyik kőre lépjek ?

Az úton felfelé menet, hogy a nehezen járható köves részeket kikerüljük, bent meneteltünk a fenyvesben. Elég furcsa neszt csaptunk – lehet, hogy csak a medvéket akartuk elriasztani? – ahogy a járatlan utakon a fatörzsek száraz ágaihoz értünk, s azok, mint az elszakadt húrok, pengve hulltak le a földre érintésünk nyomán.

A jelzett úgy egyik mellékágán tiszta forrásvízre bukkantunk, s egyből kedvünk is támadt itt megpihenni, erőt és némi táplálék-kalóriát gyűjtve az út folytatásához.

vörös áfonya

Látkép a csúcsról

A csúcsot elérve az elénk táruló látványban, a hegyláncok, völgyek hatalmas méreteiben, az idáig számunkra csak könyvből ismert Hargitában és Csíki hegyekben gyönyörködhettünk. (Dénes többször emlegette, hogy megyünk megnézni Ábel hazáját, s a könyvélmények után személyesen is meggyőződhettünk annak a híres rengetegnek a csodáiról.) A tetőn vörös áfonyát és megaszalódott kék áfonyát is szedegettünk.

A lefelé utat időre megtettük, így a 4 órás busszal visszamentünk Csíkszeredába, biztosítva egy kis időt is a városnézésre. Így jutottunk el a központi parkba, ahol éppen e hétvégére esett az „aktív napok” rendezvénye és lelkes drukkereivé váltunk az elmét és erőt is próbára tevő akadályokat leküzdő fiatalokból összeverődő csapatoknak.

Hazafelé két nemleges válasz után, csak harmadszori nekifutásra sikerült megbeszélni egy taxissal, hogy vigyen ki minket másnap a Csíkszentkirályi Lucsba. Ketten autójukat féltették a rossz úttól, ami teljesen alaptalan volt, mert az út nagy részét a nyáron frissen aszfaltozták.

Másnap reggel korán indultunk, házigazdánk nem is értette, hová a nagy sietség. Mondtuk, hogy mi látni szeretnénk sok mindent, nem fér bele a programunkba a délig alvós pihengetés (Dénes legnagyobb sajnálatára:-)

Délután négyre beszéltük meg, hogy értünk jön a taxisbácsi, s hogy ne vesztegessük az értékes perceket, azonnal elindultunk a térképen jelzett esztena (havasi juhkarám) felé. Lassan dél felé járt már az idő, amikor kezdtük sejteni, hogy rossz irányba haladunk, akárhogy követtük a tájolóval az irányt, nem értük el a lápot.  Szilvi lányom, mintha megérezte volna, hogy bajban vagyunk, szerencsére telefonját még fogadni is tudtuk, mert térerő is volt itt-ott. 

A Csíkszentkirályi Lucs hivatalos táblája

Útbaigazított minket, s a reggeli kiindulási pontunktól egy köpésre már ott is volt a hivatalos tábla a láp létét megerősítendő!  

részlet a tőzeglápról

kígyózó korpafű mezők

 A hosszan tartó szárazság, a hideg idő lehetővé tette, hogy ne kelljen gumicsizmázni, bár oda kellett figyelni, hogy hova ne lépjünk, ha nem akartunk bokáig vízbe süllyedni. 

sárguló pereszke 
(Tricholoma scalpturatum) 

Élősdi fülőkék (Collybia cirrhata) 
a szenes galambgomba tetemen

Az áfonyával sűrűn borított helyeken privát jelzésekkel is találkoztunk, valakik egy-egy feltűzött rongydarabbal helyettesítették a mesebeli borsóhullatást, hogy el ne tévedjenek. Sajnos az idő végessége megszabta felfedező utunk végét, de legalább megtapasztalhattuk, hogy a mohák, gombák és növények fel- és megismerése ezen a különleges élőhelyen igen nagy szaktudást igényel. 

Lápi galambgomba 
(Russula paludosa) jéggé fagyva

  apró tömlősgombák az út közepén 
(Melastiza chateri)

A láp hangulatát megérezni a mohákon való séta közben szerencsére szakkönyvek nélkül is nagyon jól ment. 

Visszaérve Csíkszeredába folytattuk a sötétedés előtti városnézést, így jártunk a Szent Ágoston templomnál, s a Hargitára néző lépcsőiről nézhettük végig a napnyugtát.

Szent Ágoston templom

 Csíkszeredai naplemente 
a Szent Ágoston templom lépcsőjéről

E templom mindkét tornya olyan, mint egy üveg-kilátó, s talán fel is lehet menni onnan szétnézni, mindenesetre a harangot látni benne sem volt hétköznapi esemény.

Utolsó napunkat Csíksomlyóra szántuk. A csíkcsomlyói kegytemplomban belehallgattunk a misébe, s közben átpásztáztuk szemünkkel e gyönyörű templom belsejét is. Sétáltunk a borszékihez hasonló stílusban kiépített Barátok feredője területén, majd felmentünk a Salvator kápolnához, hogy innen lemehessünk a szabadtéri oltárhoz. Időnként négykézláb, de felkapaszkodtunk a meredek kálvárián a hegyre, majd a jelölt turista úton elballagtunk a kilátóig. A kilátóba már nem tornáztuk fel magunkat, hiába na, nem a mi kondinknak találták azt ki, s akkor még nem is említettem a jó kifogás tériszonyunkat. A hegyről levezető meredek utakon már bükkös erdők is voltak, de azokban sem találtunk csak gomba múmiákat.  Maradt még időnk elsétálni a csíksomlyói plébániatemplomhoz, ami sajnos zárva volt, s tudtuk meg a kapuján lévő kiírásból, hogy a könnyező házigomba okozta súlyos rongálások kijavítása miatt. 

S mielőtt hazamentünk volna szállásunkra összepakolni Csíkszeredában megálltunk megnézni a Millenniumi templomot. Taxisbácsink, bár unitáriusnak vallotta magát, bemerészkedett velünk megnézni a templomot, mert eddig ő csak kívülről látta. 

A Millenniumi templom

Szállásadónk szerint a templom nem minden csíkszeredai kedvence, nem tetszik nekik a megszokottól eltérő – úgymond a templom külső cifrasága az angyalokkal. Nekünk meg a kupolán bekukucskáló angyalok lettek a kedvenceink! 

Ahol angyal néz be az ablakon :-)

Makovecz Imre szavai a templomról

S ezzel a különlegesen szép templombelső képével vettünk búcsút Csíkszeredától, s utaztunk immár békés nyugalomban hazafelé a Koronával, ahol  csak a kalauzok és vámosok hada zavarta meg időnként szép erdélyi álmunkat.

Megemberelték magukat a gombák a Forrásvölgyben:-)

A Bükk mindig tartogat meglepetést! Ezzel győztük meg magunkat, hogy elinduljunk újból Miskolcra kiheverni a múlt heti budakalászi teljesen gombátlan, poros-száraz erdők látványának sokkhatását.

Talán nem is emlékszem olyan kirándulásra, hogy egyetlen – akár egy harmatnyi nedvességgel is beérő aprócska gombát ne leltem volna a budakalászi terepen, a TIT szakkör Lyukas hegynek nevezett (valójában a Kevélyek alja) őszi gombaparadicsomában.

Szombaton Miskolcon a Forrás völgyet választottuk kirándulásunk helyszínéül, ott legalább víz van, ha már komoly eső nem is esett itt sem hetek- jobban mondva hónapok óta. A máskor mocsaras, járhatatlan égeres részt most bezzeg száraz lábbal bejárhattuk. A nagy gombaínségben most bizony összeszedtük a lehullott levelek alól, sőt még a mohából kikandikáló gyűrűs tuskógomba csokrokat, még a barna porhanyósgomba nagyon is megbecsülendő gombának számított ez alkalommal. 

Gyűrűs tuskógomba bébik

Reménykedtem, hogy az égeresben legalább éger tinórura bukkanunk, de ekkora mázlink nem volt. Azért más gombával is lehet vigasztalódni, majdnem minden kidőlt fát körbe-körbe nézegettünk. Milyen jó, hogy a gyűrűs fülőkék hivalkodó szépségüket nem rejtegetik, legalább őket nem nehéz észrevenni!

Gyűrűs fülőke az otthoni ruhájában :-)

Gyűrűs fülőke a kimenőjében :-)

Vali úgy ment előre a terepen, mintha ismerné az utat, de legalábbis a tuti gombalelőhelyeket. Így aztán nem is csoda, hogy rátalált a hatalmas petrezselyemgombára. A gomba úgy borította be a bükkfa derekát, akár egy derékmelegítő, hogy meg ne fázzon, szinte sajnáltam leszedni.

petrezselyemgomba

Nagy terveink voltak a nemrég kapott lila burgonyával gombával párosítva salátát, gyümölccsel kompótot terveztünk belőle készíteni, de a hazafelé úton, több mint gyanúsan viselkedett a gombánk.  Lassan átnedvesedett tőle a szatyrunk, majdhogynem csöpögött a víz belőle. Valószínű megfagyhatott a gomba az előző napi hidegek hatására, s a mostani tizenfokoktól felengedve kissé elhagyta magát. Akár a fazékban, olyan állaga és színe lett a sós vízben főzés hatására, mint a napközis mosogatórongynak. Aki járt napközibe a 60’ as években bizonyára tudja, hogy a viaszosvászonnal takart hosszú ebédlőasztalt a naposnak kellett letörölni az ebédelés után, hogy a következő csoport tiszta asztalhoz ülhessen. Ennek a rongynak a becsületes neve BŰZMACSKA volt nálunk, tele volt zsírral és a soha meg nem száradó, rothadó rongy ételszagával. No, ezt fogd meg kispajtás és kend szét az asztalon vele, ami rajta van, így kell napközis módra rendet tenni. Húúú, de utáltam napos lenni! Milyen jó, hogy a mai mosogató rongyok nem vászonból, hanem szivacskendőből vannak! :-)

A megfőzött gomba nemcsak gusztustalan volt a mocskos fehérre fakult színével, se íze, se jó szaga nem volt, így sajnos a kukában landolt.

Egy másik fatönkön Vali gyönyörű gombacsoportot vett észre. A fene evett meg, hogy mi lehet ez a szépséges gomba, soha nem találkoztam vele az életben.  Addig lapozgattam a nahuby.sk honlap gomba galériáját, míg megtaláltam ezt az élénk sárga lemezű gomba nevét sárgalemezű lánggombácska (Flammulaster limulatus).  No, hát nem nagy újság, a miskolcigombasz.hu –n már szerepelt a fajlistában, nem első adatos gomba a Bükkből, de az újszülött bükki gombásznak minden gomba új.:-)

Sárgalemezű lánggombácska
(Flammulaster limulatus)

Átügetve a fagytól lekókadt acsalapu tengeren, alig vártam, hogy a forrás táplálta első, kis patakhoz érjünk. Nem volt, kiszáradt, elpárolgott belőle a vízzel a remény is. Összeszámolgatva a fellelt gombák számát,  elértük a húszat is, sőt Déneske találta gomba megfejtésével elmondható, hogy mára eggyel több az új fajok száma a bükki fajlistán. 

Az új faj: Simocybe haustellaris
 (deres olajosgombácska)

Ha csak azt mondanánk, hogy soha rosszabbat, az kevés lenne a nap értékeléséhez! Csoda, hogy a gombák nem adják fel, élni, elvégezni a feladatot, amit a természet kiszabott rájuk, ha csak pici esély is van rá, ők megpróbálják!