Gombász a pácban, avagy egy modern répamese

Pünkösd hétfőre a Kiskunsági Nemzeti Parkba volt meghívónk „Paul-if” –tól, ismeretlen internetes gombász ismerősünktől.
Délegyházán a vonatállomásra beszéltük meg a találkozót, személyleírás, s cégünk reklámja a kosár segített bennünket egymás felismerésében. Tóni bá’ Pauli gombásztársa is velünk jött a felfedező útra, a kiskunsági „pusztába”. Az első megállónk Pali jól ismert erdejében Taksonyban volt. A mezőn, a friss-roppanós szegfűgombák között még az elmúlt hetek hűvös, csapadékos időjárásán becsapódott, őszi megjelenésű ördögszekér laskagomba csoport is meglapult.

szegfűgomba

ördögszekér laskagomba

A következő megállónk egy öreg akácos erdő szélén volt, s ahogy illik, rá is találtuk a nagy reménnyel várt első akácpereszkékre is. Kicsit ázott állapotban voltak ugyan, de mi nem ázott ebben az özönvizes májusi időjárásban Magyarországon?

akácpereszke

„Megmásztuk” a Kakuk hegyet, gyönyörű nagy őzlábgombák, fenyőtinóruk szaporították Pali kosarában a gombák számát. Tóni Csehországban szokott rá a gombászásra, a csehek mikofil népként mindenkit beoltanak gombaszeretetükkel, így ezt Tóni sem kerülhette el, még a magas diplomáciai beosztásában sem Prágában vagy jó 50 éve :-)) S lám, ha valaki egyszer belekóstol a gombászéletbe, akkor még 81 évesen is vágyik egy – egy jó gombászkalandra, mert hogy abban most egyáltalán nem volt hiány, (de erről majd később).

Tóni 81 éves derékkal :-)
Egy másik mezőn ritka gyepi likacsgombának örülhettünk a hatalmas 8 méter átmérőjű szegfűgomba boszorkánykörön kívül, melyhez hasonlót még soha életemben nem láttam.

a ritka gyepi likacsgomba

Az hagyján hogy nagy kör volt, de milyen mennyiséget szedhettünk belőle, annak ellenére, hogy Paliék két nappal előtte már egy kosár gombát kaptak „tőle”!
Kísérletező kedvünkben meglátogattunk még egy juhlegelőt, de túlságosan tocsogós volt, így az odaképzelt csiperkemezőre még várni kell, míg felszárad egy kicsit a mező.
Míg Tóni szorgalmasan csipegette a szegfűgombát, Pali elvitt minket pipacsnézőbe, ott „élvezkedtünk” a piros-fehér-zöld-sárga mezőben, míg Dénes hőn áhított pipacs fotói elkészültek.

pipacsmező

Gondoltuk, hogy egy tehénlegelőn is szerencsét próbálunk, így indultunk el Bugyit és Kunpeszért összekötő új úton. Itt Pali meglátott egy jobbra kanyarodó, jól járhatónak tűnő mellékutat, mely régen kiépített betonút lehetett. Az út végén megállva szétnéztünk a mezőn, néhány árva sárga rétgombán kívül mást nem láttunk.

Pali és a lucernaföld :-)

Folytattuk utunkat. Az út közepén veszélyesnek tűnő vízkátyút kikerülve Pali ráhajtott a lucernamezőre. Sajnos vagy nem, mi tagadás a sár fogságába esett Pali autója, minden kísérlet a szabadulásra meddőnek bizonyult, egyre jobban besüllyedt a földbe.

az 1. számú mentőalakulat

Be kellett látni segítségre van szükség. Pali fia megérkezett barátaival, de a fiúk minden kísérlete hatástalannak bizonyult, ráadásul még a vontatókötél sem bírta a gyűrődést, nagy csattanással szétszakadt.

Persze, hogy jó az öreg a háznál! Tóni vejét hívta segítségül Budapestről. S ami a kiskunsági fiúknak nem okozott gondot, hogy könnyen ránk találjanak a pusztában GPS és egyéb koordináták nélkül, az a pesti embernek nem ment egykönnyen. Végül sok bolyongás után megérkezett a négykerék meghajtású csodajárgány.

Fiúk, mindent bele! kibővített mentőalakulat

S mint a régi répamesében: A fiúk tolták, a csoda autó húzta,
„húzták-húzták, jót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa helyett az autó, s kifordult a földből”:-)))

a védett fátyolos íriszek
A hosszú várakozásban a lucerna- és árpa föld közötti erdősávban egy kis guggoló gyakorlatot hajtottam végre, s mit látnak szemeim, csodaszép védett fátyolos nőszirmokat. Hát ez volt a fájdalomdíj! Nem remélt szerencse, titkos vágyam, amiért elindultunk, valami nagyon szép védett növényre lelni, amit a Budai hegyekben úgysem találnék soha, most teljesült.
Köszönet a szép napért Pali!

Bükkszentkereszti lovas szánhúzó verseny és a lillafüredi gombák

Végre teljesült gyermekkori vágyam, csilingelő lovak húzta szánon siklani a téli erdőben, akár a Kőszívű ember fiai c. Jókai filmben. (Márta „néni” – aki a programot ajánlotta nekünk – megjegyezte, hogy azért farkasokra ne számítsunk :-)

A bükkszentkereszti lovas szánhúzó versenyre korán odaérkeztünk a buszmenetrend jóvoltából. Sajnos a verseny megkezdése előtti rövid másfél órára már nem volt szabad szán, de előjegyeztettük magunkat Barsiéknál a két órakor induló „járatra”. Közben megérkeztek Mártáék, s lementünk egy pályaszéli kanyarba, ahol a versenyző lovak és hajtóik viszonylag közelről voltak megfigyelhetők. Mi laikusként mindenkinek drukkoltunk, legfőképpen az idős lovaknak, mert volt közöttük jócskán az is. Az induló lovak legtöbbje munkára, fakitermelésre használt ló volt, s biztos szokatlan esemény volt nekik, hogy vénségükre ilyen terepgyakorlatot kell végrehajtaniuk, munkaszüneti napon, amikor a munkaköri leírásukból bizonyára hiányzik az a rész, hogy évente egyszer vegyen részt a bükkszentkereszti lovas szánhajtó versenyen :-)

verseny közben
A pálya meredek és kanyargós volt, közepén egy szűk körívvel, akadálynak nagy farönkök közé szorított gyérítésből származó kis fenyőfák voltak lecövekelve.

A győztes hajtók lipicai lovaikkal

Barsi Brigitta
A versenyből a közönségnek szóló attrakció sem maradhatott ki, a bájos Barsi Brigitta 12 éves kislány is indult pónilovával külön kategóriában.

A versenyzők kétszer tették meg a pályát, időeredményeiken rendszerint a második körben javítva. A mulatságos az volt, amikor a hajtó és segédhajtó helyet cseréltek, s az elsőkörös segédhajtó a második körben hajtóként jobb eredménnyel érkezett a célba a "főnőkénél".

Miután az eredményhirdetés az oklevelek kiállítása miatt kissé elhúzódott, a szépen felsorakozott versenyzőkről és lovaikról néhány záró képet készítettünk, majd mi is gyorsvágtában rohantunk vendéglőt keresni a faluban, ahol még volt szabad asztal, mert nekünk is szükségünk volt egy kis abrakolásra, csak nem mehettünk haza egy bükkszentkereszti specialitás megkóstolása nélkül. A falu végén a Rusztik vendéglőben megpróbáltuk a szűkre szabott egyórás időben teljesíteni e feladatot, miközben Mártáék a kétszemélyes rusztikus tálon lévők elpusztításával küzdöttek, nekünk hamar lecsúszott a finom grízgaluskás húsleves és a nem éppen felnőtt adag tejszínes erdei gyümölcsmártásos szarvas sült.

napközis adag :-)
A falu alsó végéről félháromra még teli hassal is sikerült felnyargalni a kereszthez, ahova az időközben fél órával későbbre módosított indulási időnkre Barsi Zoli hamarosan megérkezett. Elhelyezkedtünk a szánon, s Zoli ajánlatára én a bakra ültem. Élveztem, hogy csettint, cicceg a lovainak, s mint megtudtam ezzel a jelbeszéddel tartja kordában a két jószágot, hogy egyformán húzzanak. Az út legromantikusabb része számomra a lucfenyves között vezető erdei úton volt. A természet színpadának legszebb díszleteit rakta ki számunkra, a sejtelmes homályt vállunkra lehajló ágakkal és a lovak csengőinek csilingelő hangjával. A bükkszentkereszti humorból is kaphattunk egy morzsát: Zoli megjegyzésemre, hogy olyan hangulatos ez a csilingelés elmondta, hogy pedig ma már veszett el csengő az egyik lóról. Mondom - lehetséges, hogy meglesz, a fehér hóban könnyű észrevenni. Abban ő is bízik, hogy meg lesz valakinek, de sajnos nem neki – volt a válasza.

A kezdődő sűrű hóesés hangulatfestésnek jó volt, de legfőképpen arra, hogy ölembe hullva szép sunyin jól átáztassa a nadrágomat. Az út végére, akár indulhattunk volna a hóemberépítő versenyen is, olyan vastagon állt rajtunk a hó. A szép havas tájon, a fehér-fekete-szürke színek mellett zöldet is láttunk, de ezt inkább tekintsük baljós jelnek, mert a fák, melyeken a fagyöngy ilyen óriási méretekben telepszik meg, pusztulásra vannak ítélve. Amikor a fagyöngy a fát elpusztítja, önmaga életlehetőségeit is egyúttal felszámolja, így aztán az élettelen, de még álló fákon a valaha zöld fagyöngy bozontjai is feketén csúfoskodnak.

A hazainduló buszjáratra várnunk kellett egy órácskát, de szerencsére a buszmegálló közelében még ott volt a gesztenyesütő, melynek parazsánál jól megmelegítettük átfagyott kezünket, s idővel már a forralt bor poharát is meg tudtuk fogni velük. :-)

A bükkszentkereszti mendeboska
S hogy húzzuk az időt vettünk egy mendeboskát is. A mendeboskát árusító fiatalembert kifaggattuk, hogy honnan e mendeboska név? Elmesélte, hogy a faluban élő szlovák asszonyok nevezik mendeboskának azt az ételt, amit sebtében állítanak össze ebből-abból, s arra mondják, hogy mendeboskát főztek. Az ő mendeboskája knédli tészta alapra rátett ez+az, hol juhtúró, hol szalonna, hol sonka, hagyma vagy akár gomba is lehet.
Este otthon Hodobay Marika levele várt minket, Noémi aznapi gombás képeivel. Mondanom sem kell egyből gombázhatnékunk támadt, meglátván a természet újabb, remek kézműves alkotását.
Így másnap Noémival és Valival (aki szintén előcsalogatható volt e gombás hírre rejtekéből) elindultunk, hogy Noémi gombáját mi is megörökítsük, sőt határozásra hozzunk is belőle haza.

A lillafürdei vízesés februárban

A lillafüredi vízesés mázsás jégcsapjai az olvadás miatt néhol már a földön hevertek, de még így is maradt rajtuk annyi, hogy megismerjük ezt a téli arcát is.

A kis fehér, gombászcsalogató kacskagomba faj

A kis fehér gombán kívül fotóztunk még szép júdásfülét, téli fülőkét, nagyon aranyos rezgőgombát :-) E szép kis gomba faji meghatározása jelenleg gombásztársunkra, Lukács Zolira vár, én csak a nemzetségig jutottam el vele. A következő hétvégét ismét Miskolcon töltöttük, most a kocsonya fesztivál volt a mézesmadzag. Délelőtt elindultunk a Szinva patakhoz, remélve, hogy a víz közelsége a zord hidegben is más klímát ad a környezetének és hátha itt is jelét látjuk gombaéletnek. A vízparti öreg, kidőlt és még lábon álló fűzfákat, bodzákat nézegettük, és mint a hámló kéreg alatt, úgy a fatörzset borító moha rejtekében két érdekes gombára is rábukkantunk.

A lehelet vékony, fehér kígyógomba faj fényképezésekor még a lélegzetemet is visszatartottam, nehogy elfújjam a törékeny kis jószágot. :-)

A másik két miniatűr gombát is lefotóztam, majd leszedve, kis levélkébe csomagoltam, azt remélve, hogy otthon sikerül majd meghatározni. Hát nem… sőt egyre tanácstalanabb voltam még a nemzetség meghatározásában is. (Ilyen apró gombák, még csak kígyógomba képében kerültek elém, de abban biztos voltam, hogy ez a gomba nem az.)

apró termetű télifülőke
Utunkat a Király kút felé folytattuk, s a kútnál lévő kis patak partján haladva, a patak közepén üde zöld növényeket vettünk észre. S hogy dokumentálni tudjuk a tavasz jeleit, a közelben talált kidőlt határkarót odahúztam, bedobtam a patakba, s arra állva már sikerült is megörökíteni e nyakig vízben álldogáló bimbózó mocsári gólyahírt.

Délután elmentünk a kocsonyafesztiválra. Tömeg, totyogás, szemerkélő eső.

Nekem a sok bazári béka nagyon tetszett, igyekeztem is majd minden fajtáját megörökíteni. Sötétedésre értünk a zöld sátorba, ahol a miskolci gombászok is kiállították portékájukat. Le a kalappal a termesztő előtt(Darai Balázs), aki e két termeszthető gombát, a süngombát és a petrezselyemgombát képes volt a kiállítás napjaira időzítve termőre fogni, legszebb állapotukban fiatalon, zsengén bemutatni.

termesztett petrezselyemgomba

termesztett süngomba

Szerencsénkre, Cseh Marika volt az ügyeletes a gombászok asztalánál, akinél akkora protekciónk volt, hogy két tál kocsonyát is kaptunk, melyet az egyesület tagjai szabadtéri kondérban főztek maguknak és zempléni vendégeiknek. Nagyon örültünk neki, mert bár nézegettük a vásárban a kínálatot, de nem találtunk ízlésünknek megfelelő húst is tartalmazó kocsonyát sehol sem, s elég snassz lett volna a kocsonya fesztivál kocsonyaevés nélkül.:-)
Éjszaka viszonylag jól megszáradt vizes lábbelink, így másnap újból kimentünk a Szinva patakhoz jobban megfigyelni ezt a nagyon apró gombát, és amúgy is szerettünk volna még egy kicsit túrázni is, mivel ragyogó napsütés volt végre a borongós, szürke napok után. Érdemes volt, mert már több helyen is találtunk példányokat a picurka gombából, s egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez a gomba egy nagyon apró termetű téli fülőke.

A segítőkész példány, ahol láthatók a téli fülőkés jellegek :-)

Ez a példány már hozta a faj jellegzetességeit, ragadós kalap, barnás, feketedő tönk. Na de a mérete! A legnagyobb kalap átmérő sem haladta meg a 7 mm.-t. Tönkje sem volt sokkal hosszabb, és vékony volt, mint egy cérnaszál. Néhány példányt begyűjtöttem, remélve majd csak segít valaki a mikroszkópjával megfejteni. Annyira bíztam benne, hogy egy ritka téli fülőkéhez hasonló gombát leltem, hogy preparáltam is belőle a Növénytár számára, s postán elküldtem Vasas Gizusnak, hátha hátha…. Sajnos a spóra vizsgálat nem hozta az általam remélt eredményt, hogy őkelme lenne a Flammulina elastica, így csak egy nagyon apró termetű bodzán és fűzfán növő „sima” téli fülőkével (Flammulina velutipes) hozott össze a sors. Bár az általunk konyhára is gyűjtött, közismert fülőke finom gomba, azt hiszem ebből az apróságból soha sem fogunk konyhára gyűjteni :-)

roskad a kásás hó .....

A Király kútnál felfelé haladva hókásás patak és a vastag hó még a telet őrizte. Majd elfordultunk a Szeleta tető felé vezető útra, a Molnár sziklát elhagyva a télből, tavaszból egyaránt ízelítőt kapva csúszkálhattunk le a latyakos hóban a buszvégállomásra.

Szilveszter Somogyban, újévi gombászással.

Budapest, Kelenföld, Székesfehérvár, Lepsény, Siófok, Sióvölgy, Siójut, Ádánd, Som-Nagyberény, Daránypuszta, Bábonymegyer, Tab, Kapoly, Somogymeggyes, Karád, Andocs, után Bonnya következik:-).

A kanizsai gyorssal és Siófok-Kaposvár közötti piroskával sikerült eljutnunk Bonnyára, e kis somogyi zsákfaluba, hogy az év végét flancosabb nevén, a Somogy Kertje Üdülőfaluban töltsük.
Előző nap néztük meg az ajándékba kapott DVD-t, Janisch Attila hosszú, de unalmas filmjét egy gyilkosságról, a Másnapot. Sötétedésre értünk Bonnyára, s kiszállva a vonatból mind a ketten a film hatására arra gondoltunk, hogy akár kóborolgathatnánk mi is épp eleget itt e pusztán tanyáról tanyára, míg megtalálnánk a szállásunkat.
Igazán kedvező szolgáltatásban volt részünk, vendéglátóink itt a vonattal, busszal érkező gyalogos vendégek elé ingyé’ kimennek autóval, ami nem is a 4 km-es táv miatt volt barátságos húzás, hanem inkább a sötét, sáros, ismeretlen út miatt.
Megérkezvén elfoglaltuk tetőtéri szállásunkat, a „Nagyház”-ban, az 5. számú, „Csodabogyó” jelű szoba jutott nekünk, melynek ablakai a közeli lovas telepre néztek.

Szépen kicsípve magunkat, vonultunk le a központi épületbe, ahol az étteremben kezdődött a szilveszteri mulatság. A pincér felkísért a galérián lévő asztalunkhoz, itt már finom Isten hozott pálinka várt ránk. Az elején kicsit sajnáltuk, hogy le-föl járhatunk majd tányérjainkkal a csigalépcsőn egész este, de végül is egész jó volt, páholyból nézni a vigasságot.

Felkészülés a mulatozás és falatozás dokumentálására :-)

a szilveszteri menű

kicsit megártott a pálesz

A táncparkett

Csodák csodája, Dénes többször is rávehető volt egy-egy táncra, (nem) csak azért, hogy legalább szemét legeltethesse tovább a megrakott büféasztalon, ha már több nem fért belé :-)

Az éjféli pezsgős koccintás utáni lencselevest, virslit, tombolát még megvártuk aztán teli hassal megpróbáltunk nyugovóra térni, mert a másnapra tervezett kiránduláshoz korán akartunk kelni – sikerült!

Már otthon elterveztük erdők felderítését, még az esti érkezésünkkor kaptunk a tulajdonostól két térképszelvényt a sárga sáv jelzéses turista útvonalról, mert Somogynak erről az észak-keleti részéről nem sikerült térképet vennünk sehol.
Mivel szilveszter éjszaka zuhogott az eső, az úton akkora sár volt, hogy kénytelenek voltunk lemondani tervünkről, mert azt csak gumicsizmában lehetett volna megvalósítani. Nyakig sárosan csak a házunk mellett lévő istállóban láttak volna szívesen minket. :-)

Elmentünk az új kőkeresztig, közben apró borostyán szegfűgombákat is találtunk, a szürke, a felhőkön alig átszűrődő napfénytől fátyolos időben színeket, csak a zsidócseresznye lampionjai és a fákon lévő zöld zuzmók hoztak képeinkre.

zsidócseresznye lampionok

Az év első gombája: borostyán szegfűgombácska (M. epiphylloides)

Jelen és a múlt találkozása

Illetve az új kőkereszt mellett feküdt a fűben a széttört régi, vörös kereszt, mellyel Bonnya is büszkélkedhetne idegenforgalmi látványosságként, (ha megmentik, netán felújítják), ahogy a közeli Andocs az öltöztetett Szűz Mária szobrával.

A faluban, ahol a megvásárolt házakat szépen felújítják

vagy veszni hagyják :-(

A délutáni kemencés program meglepetéseként mennyei sült gesztenyét falatozhattunk, felemlegetve a mi hogyan szoktuk sparheltes módszert, és a legújabb retro utcai gesztenyeárusok elképesztő árait.
Este a változatosság kedvéért a gesztenyével még mindig eltelve csak azt tudtam megállapítani, hogy mennyit nem bírok enni az újabb csodálatos étkekből, kezdődő gyomorrontásom megálljt parancsolt. Dénes jobb játékos, a kóstolgatást szépen, komótosan, tervszerűen hajtotta végre, igazán kiélvezte az evés örömeit.
Két fiatal lány hastáncos műsora volt az esti színes (zöld-arany és bordó), sőt jósláshoz is lehetett volna sorba állni, de ehhez már nem volt türelmünk.
A következő nap programjai ismét házhoz kötöttek bennünket. Reggel ½ 7-kor nagy nehezen, de megtaláltuk a házat, jobban mondva az ólat, ahol a disznóölés tartozékai, kés, lavor és 4 markos legény, mind együtt voltak. Az állatvédőktől jöttünk köszöntésünkre, csak odaszóltak, hogy akkor jöjjek megfogni a disznó első lábát, az mindig az állatvédők dolga :-)
Négy ember húzkodta ki az ólból szegény jószágot, hogy pár perc múlva beléfojtsák a visítást, és friss vérét a lavorba csurgassák. Az állat perzselése, feldarabolása, a hurka-, kolbász készítése, meg ami hozzátartozik e spéci magyar „eus” disznóvágáshoz, mind előttünk és velünk folyt.

tisztító eszközök :-)

Megperzselve, letisztítva

Az egyik vendég, Marek a lengyel „mazuri ember” lett a böllér segédje, lévén gyógytornász vállalkozott a lábak pontos helyen való elmetszésére, s aztán csak úgy spontán, majd minden mozzanatnak főszereplőjévé vált. Kedves akcentussal, humorral kommentálta a soron következő véres eseményeket.

A megperzselt disznófül kóstolása

A perzselés után lengyel szokás szerint a disznó lehúzott körméből, mint „kupicából” kínálta a pálinkát, de sok hívőt nem sikerült szereznie ehhez a mutatványhoz.

A fakeretre feszített disznóból a böllér a gyomor és a belek kifejtésekor fára aggatta a „necc hálót”, (népi neve a sertéshálónak) mely tényleg egy mintás függönynek nézett ki. Rögtön az elkészítés módját is megtudhattuk ennek a somogyi specialitásnak, igen nagy becsben tartják ezt az ínyencséget, a felszúrt karajba kolbászt tesznek, evvel a hálóval beborítják és úgy sütik meg.

a necc

Reggelire frissen sült hagymás vért, és resztelt májat „kellett” enni, majd folytatásként hol pálinkát, hol forralt bort inni, végezetül pedig a készülő kolbász és hurka masszából nyalakodni, jobban mondva el- és felismerni az ízeket, amit az összekeverés során hozzáadott fűszerekből úgy frissiben ki lehetett már érezni.

Így készült a tüdős-rizses hurka

Erős paprikáért az egyik szakácsnő szaladt haza, mert nem tudta volna elviselni, hogy az kimaradjon a kolbászból. (A szakma becsülete ilyenformán is létezik Bonnyán!) Kell-e szerecsendió vagy nem a kolbászba, mindenesetre egy kicsi került belé, s az is kiderült, hogy szokták becsapni a polgármestert, akinek akkor szólnak, hogy jöjjön kóstolni, amikor a só még csak a tetején van a húsnak, nincs belekeverve a masszába, hadd jöjjön rá a frász, hogy elsózták a kolbászát :-)
Közben a délelőtti program részeként, a szerencsehozó madárröptetéshez megérkezett Krekács Zoltán madarász (faládikában utaztava a baglyát, héjáját és solymát).

A héjával kezdte az udvaron, s a hívó füttyre visszatérő madarat friss naposcsibe darabkákkal jutalmazta, mely már a disznóvágáson edzett lelkünknek, meg se kottyant - a kis véres húscafatkák látványa nem borzasztott el senkit. Aztán következett a bagolyröptetés, de sólymát már az ebédlőben mutatta meg nekünk, a nagy szél miatt nem akarta ezt a madarát reptetni. Kérdezhettünk tőle sok butaságot, hogy milyen „gyerekkori” betegség okozta e madaras szenvedélyét (- valószínű egy szélütés:-). Hogy mutatja ki a madár a szeretetét (egyszer ölébe repült a héjája és, mint fajtársának udvarolt neki :-). Krekács Zoltán kenyerét is a madarakkal keresi, ő az egyik madárijesztő a Ferihegyi reptéren (pontosabban a vadászmadaraival riasztja el a madarakat a felszálló gép hajtóműve elől.)
Délutánra a kemencében langallót sütöttek. Azt sem lehetett kihagyni, de csak módjával kóstolgattuk a fokhagymával és tejföllel megkent negyed darabokat, tartogatva a helyet gyomrunkban a disznótoros vacsorának.
Most így megemlítve is összefut a nyál a számban, ahogy a disznótoros vacsora ecseteléséhez értem. Orjaleves, főtt hús paradicsommártással, kolbász, hurka, hájas sütemény, kevéske pörkölt galuskával ráadásnak, csak ennyi volt az esti kapacitásunk:-). (a kínálatban volt még sajtos sertéspecsenye és töltött káposzta is) Ilyen finom paradicsommártást és hájas süteményt még életemben nem ettem (még otthon sem:-).
A vacsora végén hatalmas tapssal köszöntük meg a főszakácsnak és a szakácsnőknek a háromnapos „duhajkodást”, mely „nagyferósan” nekik munkával, nekünk szórakozással és pihenéssel telt. A köszönetben részünkről benne volt, hogy megúsztuk az otthoni mosogatást, és azt, hogy a harmadik nap végére már a nadrágunkat is alig tudtuk begombolni. (Lesz ennek még böjtje!:-). Dénes a szilveszteri vacsorán beleszeretett az erdei gombás libamájpástétomba cseresznyelekvárral, s a reggelikhez felkínált maradék pástétomból mindig feltöltötte magát.
A disznótoros vacsora után karaoké volt, ami egyáltalán nem volt oké :-)
Halvány fogalmunk azért volt erről a társas éneklési formáról, de hogy ennyi hamisan, mindenféle gátlás nélkül éneklő embernek sikerült a mikrofont magához ragadni, nekünk már fájt. Amíg bírtuk cérnával hősiesen elviseltük, reménykedtünk egy darabig hátha lesz jobb is, de feladtuk, inkább eltűntünk a színről. Ez a picike rossz élmény szerencsére nem írta felül a sok jót, tanulságnak jó volt, hogy zenéhez kicsit is értő ember jobb, ha kerüli az ilyen alkalmakat:-).
Másnap a búcsú disznótoros reggelin, a fokhagymás abált szalonnát, kolbászt és hurkát vétek lett volna kihagyni. A nagyon baráti áron megrendelt disznótoros csomagjaink átvétele után a „takci” előállt,hogy kivigyen minket az állomásra. Mivel jó korán megérkeztünk várhattuk a vonatot a csikorgó északi szélben, mint a megváltást. A gépkocsivezetőtől megtudhattuk, amire nagyon is kíváncsiak voltunk, hogy van-e jó erdő Bonnyán, ahol nyulicát és vargányát is lehet találni. Biztosított róla hogy van, sőt belekezdett az idei nyár gombászkalandjainak elmesélésébe is, aztán már csak azon sajnálkoztunk, hogy az út, gépkocsival túlságosan rövidnek bizonyult az élmények részletezésére.

Búcsú Bonnyától a vasútállomáson.
Szó, mi szó, könnyű hozzászokni a jóhoz. Ma már a múlté Bonnya, elmúlt a vég nélküli eszem-iszom, dínom-dánom, jöhetnek a hétköznapok, (picinyke aszkétizmussal) :-)))