Kirándulás a Cseh Óriáshegységbe

Szysssz a 80’-as évek elején járt először a Cseh Óriáshegységben. Az akkori élményeket visszavárva, kíváncsian vágtunk bele a vonatos-buszos-gyalogos nyári kalandba.

A Csehországot szinte szabályosan körülvevő hegykoszorú legmagasabb és legmarkánsabb szakasza a cseh-lengyel határon emelkedő Óriáshegység. A Krokonose elnevezés a hegység mesebeli szellemének nevéből ered. A valószínűleg szorb eredetű szó a feljegyzésekben 1110-ben szerepel először. Egyes mesék szerint jószellem, aki megsegíti a viharban bajba jutottakat, mások szerint ő a rossz szellem, aki veszélybe taszítja a hegy vándorát. Akár így, akár úgy, egyben megegyeznek, mégpedig abban, hogy már mindenki látta. A beszámolók szerint főleg hajnalban és naplementekor ötlik szembe óriás, emberfeletti alakja.

( Forrás: www.pisolit.hu)

Szállást Rokytnice-nad Jizerouban foglaltunk. A hangulatos kis üdülőhely a hegység közepén 700 méter magasan fekszik, főleg a sísport és az ehhez kapcsolódó vendéglátás biztosítja az itt lakók megélhetését. Aki csendre, nyugalomra vágyik, az nyáron megtalálja itt. Innen indultunk reggelente az egy napba beleférő túráinkra.

1. nap

Az Elba forrás volt úti célunk.

A busz végállomáson induló sárga jelzésen vágtunk neki az útnak.

A nemzeti park területén számos hasonló fából faragott Krokonose áll.

Észrevettük, hogy lanovkával rövidíthetünk a távon, és nagyon csábított a szerkezet kipróbálása…

Tovább folytatva gyalogosan az utunkat, a kék jelzésen értük el az 1140 méter magas Dvorackyt.

Itt rövid pihenőt tartottunk, majd a piros jelzést követve, a Kotel és a Lysa-hora csúcsok nyeregpontján át értünk el utunk következő állomására az 1400 méter magas Ruzencinara. Innen a zöld jelzésen a fennsíkon sétáltunk át az 1386 méter magasan lévő Elba forráshoz.

Itt döbbentünk rá, hogy ott mennyire más a túrázás kultúrája, mint nálunk. Szinte népvándorlásnak beillet, az a sok ember, akikkel összetalálkoztunk e hétköznapi túránkon. Szülők, nagyszülők, babakocsival és ölben vitték a gyerekeket, unokákat is, beleszoktatva szinte csecsemőkortól őket a kirándulós létformába.

Persze ehhez az is kell, hogy térkép nélkül is eljuthassanak oda, ahova szeretnének, - hihetetlenül jó a túrajelzések felfestése, és az eligazító táblák megfelelő helyen való megjelenése.

(A jórészt erdőkben töltött öt nap alatt csupán egy félliteres folpack dobozzal és egy műanyag palack kupakjával „találkoztunk”, mint szeméttel.)

A verőfényes nyári időben jó szolgálatot tett még az esőkabát is, a fennsíkon nagy erővel fújó hideg szélben. Mit ér a szél fagy nélkül, mi lehet itt télen? :-)

Az Elba valójában magasabban ered, de e könnyen megközelíthető helyen alakították ki Európa legnagyobb folyójának jelképes bölcsőjét.

Utunk hazafelé a sárga, majd kék jelzést követve folytatódott. A kb. 25 km-es (8-900 méter szintemelkedéssel) gyalogtúrát reggel 9-től este ½ 8-ig kis pihenőkkel, jóleső fáradtság érzésével fejeztük be.

2. nap.

Snezka Csehország legmagasabb pontja (1602 m). Szyssz a 25 évvel ezelőtti ottjártakor júliusi havazás miatt nem jutott fel a csúcsra. Most ezt be kellett pótolni.

Busszal mentünk Pec pod Snezkou-ba. Terveink szerint az első szakaszt szerettük volna lanovkával megtenni, majd gyalog fel a csúcsra. Ettől tervünktől, látván a 300 méteres sort a pénztárak előtt, kiszámoltuk, hogy mire sorra kerülnénk, tán fenn is lennénk gyalog.

Elindultunk a nehéz, meredek kiépített sziklás úton, de haladásunk, olykor vánszorgásnak minősült már. Pihenőt ebédünk elfogyasztása közben tartottunk, majd egyre gyakrabban álltunk meg gombák fotózása ürügyén. 1351 m magason, Ruzova horán rájöttünk, hogy a buszindulás szabta időkorlát miatt gyalog nem érünk fel a csúcsra, ezért itt lanovkára szálltunk.

Fent, kicsit kapkodva gyönyörködtünk a kilátásban, majd lóhalálában elindultunk visszafelé.

Az utolsó buszt éppen lekéstük, ami hazavitt volna bennünket. Áthidaló megoldásnak gondoltuk, hogy a maradék járatok közül, a Vrachlabiba indulóval, onnan hazajutunk. Nem így történt: se busz, se vonat nem ment már aznap (délután öt óra) Rokytnicebe, így taxival jutottunk el szállásunkra. Így mulat egy magyar turista :-)

A „kidobott” pénzünket még az eső is megsiratta, mert hazaérve jókora zápor fogadott minket. Bemenekültünk egy közeli vendéglőbe, s ha már a sors is így akarta, folytattuk a dorbézolást: rendeltünk egy-egy fokhagymalevest magunknak, amit Szyssz azóta is emleget, hogy milyen finom volt, bár ebben egyedül csak ő biztos.

3. nap

Zarándoklás a Mumlava vodopad (vízeséshez).

Rokytniceből turistajelzést követve mentünk e csodás vízeséshez. Nem lehetett nem utánozni a többieket és megáztatni fáradt lábainkat a jéghideg vízben. Fotók csillogó kövekről, fodrozó, fröcskölő vizekről, tájról természetesen készültek.

Hazafelé Harrachov felé vettük utunkat, megállapítottuk, hogy ez a síparadicsom, (nagy világversenyek színhelye) nyüzsgésével, nyáron is hangosan él, s egyáltalán nem bántuk, hogy a csendesebb Rokytnice volt egy hétre otthonunk.

A nemzeti eledelként ismert knédlit nem akartuk kihagyni, így hazaérve egy helyi specialitásokat kínáló étterembe bementünk, ahol a bejárati asztalon talált étlapot kezdtük el lapozni. Addig ránk sem hederítettek, de abban a pillanatban előkerült a tulaj, és angolul ordibálva közölte velünk, hogy ez az ő dolga, és hogy mi milyen náció vagyunk. Mi mondtuk, hogy magyarszkik lennénk, majd leültünk az asztalhoz. Úti szótárunkat lapozva tudtunk rendelni, mi több, bemagoltunk néhány udvarias köszönést is, így sikerült kiengesztelni vendéglátónkat, aki ezek után magyarul kívánt jó étvágyat nekünk, az egyébként ízletes szószos-húsos knédlihez.

4. nap.

Adrspachi Kőváros meglátogatása.

Vonatos-buszos megoldással érkeztünk meg az Adrspachi sziklavárosba. Szysssz a teplicei kővárosban járt annak idején, ezt vagy azt, de mindenképpen újból látni akarta e monumentális alkotásait a természet névtelen kőszobrászának. Kár lett volna kihagyni....

Busszal, vonattal indultunk Trutnov-ba, innen vonat közlekedik Adrspachba. Trutnov-ban volt másfél óra várakozási időnk, így bár nem készültünk városnézésre mégis belekóstoltunk.

Szűz Mária születése templom

Emlékezetes marad a hagymakupolás templom, a főtér, sőt egy békebeli kávézóban finom kávét is ittunk. Kár, hogy a vonathoz rohanni kellett, így nem maradt időnk igazi újság-lapozón való újságolvasásra :-), amit a hely szelleme megkövetelt volna .

Krokonose szökőkútja a trutnoi főtéren.

Még Magyarországon megnéztük az időjárást az Óriáshegység honlapján. Erre a napra jelzett csak esőt. Mikor beléptünk a sziklavárosba még csak szemerkélt az eső, de később bőséges áldást kaptunk a nyakunkba. Utóbb a fényképezőgépünket már elő se mertük venni, a kijárathoz közeli fedett pihenőben töltöttünk majd egy órát, várva a zuhogó eső mérséklődését. Szysssz vigasztalhatatlanul elkeseredett a mostoha idő miatt, de engem nem tudtott az időjárás sem elkedvetleníteni, éppen ettől maradt különösen emlékezetes a látogatás.

Végül is megörökítettük a hely hangulatát sok-sok fényképen, végigmászva a szűk sziklaréseket, csúszós lépcsőket, megcsodálva a természet e gigászi „építékezését”.

Kiérve a bazár soron Szysssz bánatában egy barna sört szeretett volna inni, de a sors rúgott még egyet bele, nyelvtudásunk szótárral sem volt elegendő, hogy sör helyett ne barna kólát kérjen. Szikrázó napsütésben érkeztünk „haza”.

5. nap.

Rokytnice-nad Jizerou

Illő volt már időt szentelni lakóhelyünk megismerésére, így aznapra levezető túraként a városkával ismerkedtünk, s annak a környéket jártuk be.

Szavak helyett beszéljenek a képek:

Az öreg juharfa egyik odvában egy kőrisfa palánta növekszik.

Szálláshelyünk, ahol esténként a jól felszerelt konyhában finom vacsorákat főztünk, és még finomabb cseh barna söröket kóstolgattunk.

A népi építészeti mód jellegzetes házai

6. nap.

Ajándék hazafelé – nekünk: Pardubice.

Utunkat hazafelé úgy szerveztük, hogy a vonat indulásáig legyen pár óránk e hangulatos kisváros bebolyongására.

Átmentünk a Zöld kapun, sétáltunk a város zeg-zugos utcácskáin megcsodálva a reneszánsz-kor mára felújított házait, azok homlokzatát, s belső tereit.

Gyönyörködtünk a főtéren felállított Szentháromság szoborban és a teret körülvevő árkádos-csipkés házakban.

A főtér mellékutcájának egyik kis vendéglőjében búcsúzóul urasan megebédeltük ezt a finom leveles tésztába töltött húsos-sonkás, kőménymaggal megszórt párdubicei specialitást.

Ebéd után a várkastéllyal ismerkedtünk a vonatindulásig.

Kirándulásaink a Bükkben, megismerkedésünk a miskolci gombászokkal.

Első egyhetes miskolci együttlétünkre Szyssz a városnézésen kívül, túrákat is szervezett. A július végi, aszályos melegben Hollóstető, Hór-völgy-Répáshuta útvonalon sétáltattuk meg gombász-kosarunkat. Lenn a völgyben, a Tebe-pusztai fenyvesben ráleltünk egy levesre való friss rókagombára, néhány őzlábgombára, majd felfelé gyalogolva a Hór völgyi turistaút jobb oldali, igen meredek domboldalán, sok apró trombitagombát is kaptunk az erdőtől.

A meredek oldal tetejére már nem volt erőnk felmászni, de jó gombász területre leltünk, az biztos. Felvonszolván magunkat a hegytetőre Szyssz az Index Mit főztök holnap topicjában is publikált http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=72254705&t=9065341„szadista” jelzővel illetett , ínyenc turista menüjét terveztük jutalomként elfogyasztani a répáshutai Vadász vendéglőben. Második fogásnak szerencsére én "gazdasszony" süteményét rendeltem, ez mentett meg minket a kipukkadástól! Megfelezve a két fogást, csak egy lyukat kellett állítani nadrágunk ővén :-))

Az augusztus 20-i hosszú hétvége sem volt alkalmas a szárazság miatt gombászásra. Lillafüredre mentünk sétálni, függőkertet nézni, emlékezni József Attilára a vízesésnél, a barlangba késő délutáni ottlétünkkor már nem tudtunk bemenni.

Szysssz legkedvesebb költőjével József Attilával

........Ki mint vízesés önnön robajától,elválsz tőlem és halkan futsz tova,......

Körbe járva a tavat, a horgászok háta mögötti domboldalon, örömünkre szép céklatinóru csoport kínálta magát a turista út szélén.
Felejthetetlen vak-vezet-világtalant túránk egyikének végállomása is Lillafüred volt.
A Szeleta barlangnál már szürkületben nézegettük a szép kilátást, de a meredek, köves, szakadékos, itt-ott esőtől mélyre kimosott utat, lefelé, tapogatózva, négykézláb tettük meg, mert a fák sűrűjében még a hold sem világította meg utunkat. Remegő lábainkat a sikeres lejutás után lazításként ügetésre is kellett fogni, hogy az óránként induló ötös busz egyikét legalább elérjük.
2008. szeptember 26-27-28-án, az ünnepélyes függöny felrakásra elutaztam Szysszhez Miskolcra. Kolleganőm egy délután megvarrta a függönyöket, (nekünk ez, egy nyáron át nem sikerült :-). Ha a sötétítő függönyökön múlik, akkor mostantól Szysssz akár délig is alhat, akkor sem süt a hasára a nap:-)
A most már ideálisnak ígérkező gombászásra Hollóstetőről a Hór völgybe indultunk. A sok csapadék itt még nem éreztette a hatását, néhány kígyógomba, egy-egy ázott pókhálósgomba jelezte, hogy itt ne számítsunk gomba-Kánaánra, így inkább kirándulósra vettük a tempót.
A nyáron megismerkedtünk Kóta Lajossal, a miskolci Gombász Egyesület egyik túravezetőjével.
Bükkszentlászlóra indultunk gombászni. A buszmegállóban megpillantottam egy gombajelvényes embert, ennyi elég volt, hogy meg merjem szólítani, hogy merre érdemes gombát keresgélni a környéken, mert, hogy nagy helyismeretünk nincs. Lajos éppen egy kiállításra ment gyűjteni gombát, felajánlottunk segítségünket, így lettünk egy szép erdei körre túratársak.

Védett gombáink egyike, a pikkelyes tinóru

Giga méretű pikkelyes tinóru

Találtunk is sok szép fajt, Szysssz egy akkora pikkelyes tinórut, hogy annak már előre kellett köszönni. Szerencsétlen gomba már állni sem tudott, úgy feküdt az avarban, mint egy túltömött liba.

Érdekes, hogy a júliusi időjárás a pikkelyes tinórunak ideális volt, mert sok példányát találtuk meg utunk során ennek a védett gombának. Később erdélyi előadásomhoz képanyagot gyűjtve vettem fel a kapcsolatot neten keresztül H. Marikával a Miskolci Gombász Egyesület honlapján keresztül.
Marika a személyes megismerkedés reményében, kedves gombásztársával, Valikával szervezett nekünk egy titkos gombatúrát, a még titkosabb gombázó helyükre.
Szysssz otthon van a Bükkben, térkép a fejében, csak hogy a gombázás és a túrázás két műfaj.
Gombázásnál nem elég a turista jeleket, az utak melletti növényzetet, az erdő típusokat, a talaj ph-t jelző növényeket is figyelni kell. Nagy lehetőség lett ez nekünk, hogy elvigyenek minket jó, gombatermő helyekre kedves gombászismerőseink.

Ölelő fa, nem engedi el, elszáradt társát
Ahogy beértünk a savanyú talajú fenyőerdőbe, épp csak pár lépést tettünk meg, amikor Szysssz kezében egy szép megtermett gumóval odaszól nekem, ez meg csak úgy itt volt.

Szysssz első fehér szarvasgombája

Úristen, ez egy hatalmas fehér szarvasgomba, máris rohanunk Valival megnézni a szenzációs leletet. És a fészekben még kettő. Később Vali talált még egy fészket, én meg Valitól nem messze egy szólót. Nem kellett kutya hozzá, szépen kint voltak a felszínen. Mindenkinek jutott kóstoló a finom, értékes gombából. Sok finomság készült belőle, a közös gombán olvasható a Budakeszi szarvasgombás hetek címszó alatt gasztro-beszámolónk: http://kozosgomba.blogspot.com/2008/10/fehr-szarvasgombs-napok-budakeszin.html

Sárga lapátgomba

Vali megmutatta a nyár óta folyamatosan termőtesteket hozó kis lapátgomba lelőhelyét, az ott készített fotóm halvány őszi színeivel nekem nagyon tetszett, így a netgombász hónap képe pályázaton indultam vele (3. helyen végzett).
Később egy rezgő nyáras, nyíres ligetben álltunk meg. Itt Vali talált egy vargányának beillő vörös érdestinórut. Légyölő galócák is voltak, de amikor pár hét múlva Ómassáról felgyalogoltunk ebbe a ligetbe, addigra a légyölő galócák hadtestei teljesen ellepték ezt az erdőt.

Légyölő galócák seregei

Védett gombáink egy másik szép példánya a Bükkben: laskapereszke

November 8-9-e volt a következő hétvége, amikor végre nem volt semmilyen kötelező programom és újból a Bükkben gombászhattam. A Bánkútra vezető utat a szélvihar okozta károk helyreállítási munkáinak időtartamára lezárták, így az oda tervezett kirándulásunk meghiúsult.

Barna gyűrűstinóru fotózása közben
Így mindkét nap a Csereháton, három telepített fiatal és idősebb lucfenyves erdőbe látogattunk el. A mohos erdőkben a sok penészes, öreg, szétrohadt gomba még őrizte nyomát, az egy-két héttel ezelőtti, őszi gomba-hullám csúcsnak (elsősorban a reggeli harmatnak és az azt megelőző végre csapadékos időjárásnak köszönhetően). Szerencsére akadtak még fiatal, friss gombák is. A táj, a lankás dombokkal, a szokatlanul meleg, napsütéses időjárás, a sok szép gomba, nem hagyta sokáig a tokjában pihenni a fényképezőgépemet.

Kökénytermés a Csereháton

Az erdők szélét szegélyező kökénybokrok hiába kínálták magukat, most gombászni jöttünk, kökényt szedtünk már Fenyőfőn, a gombák elmúlnak az első fagyokkal, a kökénynek meg nem árt.

Szysssz a meszesi kútnál
Furcsa nevű falvakon-városokon keresztül vezetett utunk, Ragály, Szikszó, Szalonna, Irota Kánó, Imola, Felsőtelekes, Szuhogy, Rudabánya, Rakacaszend, Szászfa, Krasznokvajda, Szendrő, Edelény, Meszes, csak ami hirtelen eszembe jut a bejárt útvonal helységnevei közül. A neten Cserehátról ez áll:
„Lankás, erdős dombok között megbúvó, elöregedő, lassan fogyó aprófalvak, távol a városoktól, messze a borsodi iparvidéktől, elkerülve a forgalmas főutaktól: ez a Cserehát. Gyűjtőhelye a rendszerváltás utáni társadalmi folyamatok veszteseinek, a szegénység fogságába esett rétegeknek.

Elfeledett vidék ez, ahol fokozatosan növekszik a cigány lakosság, az iskolázatlan népesség és a kizárólag segélyből élő családok aránya.”

Ragály látképe
Mindez egy ilyen gombász-autózás során az ablakból kinézve nem tapasztalható, bár……Az egyik erdőben diszperzites vödörrel vacsorát gyűjtő rokkant-nyugdíjas gombászó bátyó vacsoráját önkéntes gombavizsgálóként meg kellett tizedelnem, nem csak azért mert öreg, penészes gombák voltak, hanem mert a szürke pereszkék közé beleszedte a szappanszagú pereszkét is. Volt egy olyan érzésem, hogy itt nem a budapesti hobbiból gombászó uraknál-hölgyeknél tapasztalt igénytelenségről volt szó, hanem inkább a kényszerről. Az erdőben sokkal jobb állapotban lévő rizikék bőven adtak volna neki vacsorát, de a falusi emberek átöröklődő gombász-tudományukat nem merik megújítani, csak azt szedik le, amit ismernek, illetve megszoktak. Így kerülik el a gombamérgezést. Nem hadakozott, hogy ne tessék már elvenni, megértette, hogy nem akarok rosszat neki, még az összeszedett almájából is akart adni.
És megint, és megint igaz, hogy csak a szegény emberek adakozók, a gazdagok legtöbbjéről ugyanez nem mondható el.