Poklade 2012 Mohács busójárás

Már óvodás koromban „tanultam” Mohácsról, illetve nem csak én, az oviban mindenki! Bácsi, maga nem mohácsi, és párja: a néni, maga nem tétényi?- mondókán sokat kuncogtunk. Aztán eltelt egy fél évszázadnál is több, mire az óvodásból vidéki nénivé válva eljutottam Mohácsra, kedves munkatársam meghívására.

Vonatra ültünk a két átszállás és 4 órás út ellenére, de átutazni a fél országot autópályán, mégsem olyan hangulatos, mint a pécsi IC és két „piroska” vonat ablakán kibámulva. Látni a hóval borított mezőket, melyeket kis fekete patakok vízcsíkjai szelnek át, látni a magas lépcsőkről fel- és lekászálódó utasokat, látni az érkező-búcsúzó öleléseket, kibetűzni a megkopott helységnévtáblákat, elsiratni az üresen álló, elárvult állomás épületeket nagyobb élmény, mint székhez kötve, elmacskásodó lábakkal a suhanó autók előzési manővereit figyelni. No, persze az idő pénz, de mi nem pénzt keresni mentünk Mohácsra. Nem úgy visszafelé! Vasárnap délután spórolósra vettük mi is az időt így a Volános gyorsjárattal utaztunk haza. Legalább egyszer kipróbálhattuk az M6-oson a Pécs-Szekszárd közötti négy, Bátaszék-, Geresd-, Baranya -, Véménd alagutakban való utazást. Technokrata szemmel nézve félelmetesen szép volt!

Mivel jó leírást is kaptunk a kollégiumi szállásunk megtalálásához, így az esti sötétségben is könnyen odataláltunk. Mohácsra rászakadt az égi dunna, a város úgy elrontotta a gyomrát, hogy egy hétig havat hányt, csakhogy a busójárásra megtisztítsa az utcákat. :-) A 60 centis hóból rakott méteres hókupacok láttán nem a munkát, csak a havat irigyeltem a várostól, ide Budakeszire is kellett volna belőle jócskán.

téli hangulat

Másnap reggel elindultunk, hogy megkeressük a Dunát. Kicsit eltájoltuk magunkat térkép nélkül, de elérve a város egyik bevezető szakaszán lévő ellenőrző pontot, útbaigazítottak minket, a busójárás programjainak helyszíneiről térképet is kaptunk. S ha ez nem így történik, soha sem tudtuk volna meg, hogy Mohácsra kellene járni halat venni!(vö. a budapesti halárakkal!).

Sőt, megnyugodhattunk, itt még a váltókezelő állását sem fúrta meg a technika, áll és működik a váltókezelő őrbódé! :-)

Az ismerkedjünk a várossal c. szombati programunk a Kanizsai Dorottya múzeum, a Fogadalmi templom, a vásári forgatag bejárásával telt.

a polgármesteri hivata





A Fogadalmi templom

Mi több új szavak memorizálásával is, mint poklade, kóló. Furcsa, de Mohácson a dél-szláv nemzetiségű lakosokat sokacnak, s nem sokácnak mondják. A poklade a sokac nyelvhasználatban jelenti a farsangot, a tél búcsúztatásának, a tavasz várásának az ünnepét. A kólót a délszláv nemzeti körtáncot járni szokták, de nem csak a Kóló téren. S, hogy gasztro-kalandnak se legyünk híján, ebédelni a Halászcsárdába indultunk. S mert ott zártkörű rendezvény volt, így a Duna parti Révkapuban hagytuk a ropogós ötezres bankónkat. A degeszre etetés divatjának hódoló étteremben igazán kitűnő volt a kapros-galuskás harcsapörkölt és a cirfandli bor. A tavasznak tűnő melegtől feléledő Darázs Balázs is letelepedett asztalunkhoz.

A busó álarc alatt nem látni a férfiak korát, de hogy csak a fiatal, csinos lányokat abajgatták, az magáért beszél … Az „irigykedést” mellőzve kijelenthetem, hogy barátságosak és előzékenyek voltak, kérésre megálltak, hogy emlékfotókat készíthessenek az emberek.

Kérés nélkül csak a lyányokat fogták körbe, khm.. na jó, kicsit megborzolták a hajukat …Az utcákon recsegtek a kereplők, ágyuk dörögtek a főtéren, a hangszórókból tamburás délszláv muzsika szólt. Az emberek a színpadokat körülállva nézhették a fellépők műsorát, megtanulhatták a kóló lépéskombinációit bekapcsolódva a kígyózó körtáncba.

A vásári hangzavart nehéz volt túlkiabálni. Volt, akinek sikerült, mint a kovácsnak, aki soha nem hervadó kovácsolt vas rózsáit kínálta, az örök Kedvesnek, Cicának, Drágának és Babának, (bármikor és bárkinek felhasználható :-). S aki nem vesz, ne babrálja, hanem menjen az anyja valahol várja strófa után mi is tovább ballagtunk.

A csodálatos napsütésben szinte egész nap az utcán lófráltunk, s csak sötétedésre mentünk vissza a koleszba.

Másnap hivatalosak voltunk a díszebédre. „Veryimportantpersonnak” lenni szokatlan volt, kicsit zavarban is voltunk, de a kényeztetést szívesen „elviseltük” és nagyon köszöntük. A busók felvonulását hivatal erkélyéről nézhettük végig, a többszáz kattintásból talán készült is néhány olyan, amely ízelítőt ad erről az élő népszokásról, mely 2009.-ben felkerült a szellemi világörökség listájára.

Az esti máglyagyújtást már nem várhattuk meg, haza kellett indulnunk.

Maradt még bőven látnivaló, s talán eljutunk még a bal partra, Újmohácsra is egyszer.

 a (  http://www.busójárás.hu/ honlapon sok érdekességet lehet még olvasni :-.)